Nem tudtam mi a tökéletes boldogság, míg a karomba nem vettelek.

Nem tudtam mi a féltés, míg nem aggódtam miattad.

Nem tudtam mi a fájdalom, amíg fájdalmadat át nem éltem.

Te kicsi, bölcs tanítómester! Olyan csöpp vagy, még szólni sem tudsz, de már mi mindenre megtanítottál - és még mennyi mindenre fogsz! Cserébe én is megtanítalak arra a jó néhány, Isten igazából lényegtelen dologra, amit még nem tudsz, de jól jön az életben maradáshoz...

Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ébrenléted minden pillanatát megszépítsem - cserébe értelmet adsz életem minden pillanatának.

Álmodat még éber álmomban is őrzöm, mialatt Veled álmodom.

Még csak nyolc hete létezel, de mintha az idők kezdetétől ismernélek.

Ahogyan megérintelek, táplállak, ringatlak, hatalmába kerít az ismerős érzés.

Mintha mindezt valahol, valaha már átéltem volna...

Talán édesanyám érintései, mozdulatai és dallamos hangja szakad fel a tudatom legmélyéről, és újra átélem annak a kis lénynek az érzéseit, aki valaha voltam. Aki most Te vagy.

Eddig a magam ura voltam, de egy csapásra pici kezedbe vetted az életemet - és én boldogan vetem alá magam az uralmadnak a nap és az éjszaka minden percében.

Érkezésed édesanyává avatott, ami a legcsodálatosabb felavatás a Földön: anya lettem és az is maradok, amíg kilehelem a lelkem.

FKM