Kedves Életforma.hu és Olvasói!

Először is hálámat szeretném kifejezni mind az oldal, mind azok irányába, akik reagáltak a problémámra. A honlapnak azért tartozom köszönettel, mert több ízben is közzétették egy magam fajta, átlagos olvasó levelét, az olvasóknak azért, mert válaszaikkal, véleményeikkel és saját történeteik elmesélésével reményt öntenek belém, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen gondokkal küzd.  

Bevallom, akkora segítség nekem, hogy számomra ismeretlen emberek mesélik el, hogy az Ő esetükben milyen megoldás született az én helyzetemhez hasonló szituációban, hogy újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. "Erre vajon hogy reagálnának mások?", "Vajon hogy lehet épkézláb módon kikeveredni ebből?" - kérdem magamtól, és ez ösztönöz arra, hogy ismét tollat (azaz klaviatúrát) ragadjak.

A férjemmel folytatott legutóbbi beszélgetésünk óta enyhe mosoly szünet állt be a családban. Ultimátumot adtam neki: amíg nem találunk valami kompromisszumos megoldást, addig nincs szex! Zárójelben megjegyzem, hogy azóta futni jár, hogy levezesse a stresszt - ami nem árt meg a lassan bokalengetős jólét pocakjának... Nem vagyunk egymással durvák, épphogy csak kicsit flegmák, de már ez is elég ahhoz, hogy a gyerekek sejtsenek valamit. Gondolom nem értik, hogy hová tűnt az anyjuk szakadatlan odaadása az apjuk irányába, és hogy az apjuk miért feszült.

Két gyerekem van, a fiam, B., 14 éves, a lányom, J., még csak 12. Azt hiszem kicsik még ahhoz, hogy pontosan értsék, hogy mi zajlik le a szüleik közt, ahhoz azonban már épp elég nagy laklik (a fiam különösen), hogy érezzék, hogy valami nem stimmel a családi (tűz)fészekben. Félek, hogy ha nem rendeződnek a dolgaink Á.-val (a férjemmel), előbb-utóbb rá fognak kérdezni, hogy mi folyik otthon nap mint nap.

Mit mondhatnék nekik? Az igazat biztos nem, hiszen egy szülő ne a gyerekével tárgyalja meg a szexuális problémáit! Vagy nincs igazam? Hogyan nyugtathatnám meg őket, ha egyszer én magam sem vagyok nyugodt... Elég egy elnagyolt válasz, hogy "Tudjátok, a szüleitek is emberek, és néha vannak konfliktusaik."? Ezzel csak még jobban elbizonytalanítanám őket, azt hiszem.

Mindig őszinteségre neveltem őket. Mindig kihangsúlyoztam, hogy ez nemcsak őket kötelezi arra, hogy ne hazudjanak nekem és az apjuknak, hanem mi is mindig megmondjuk nekik az igazat. Hát most csapdába csaltam saját magam. Hogy mondjam meg nekik, hogy én és Á. képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni valamiben, ellenben a letagadás és a kegyes hazugság sem jó módszer, hiszen nem hülyék, csak gyerekek. Ha nem is értik a köztünk lévő feszültséget, megérzik, hogy valami baj van!

Tudom, hogy most sokaknak az jut eszébe, hogy talán a probléma megoldásán kéne törnöm a fejem ahelyett, hogy az elkendőzésén töprengjek, de a férjemmel való konfliktusomat nem lehet egyik percről a másikra megoldani, és félek, hogy amíg elsimítjuk a dolgokat, a gyerekeim sérülni fognak.

A hozzászólásokból leszűrtem, hogy nem egy kedves Olvasó apa és anya amellett, hogy férj és feleség, így biztos Önöknek is szembesülniük kellett már ezzel a problémával. A problémával, miszerint mennyire lehet, kell illetve szabad bevonni a gyereket a házastárssal való gondokba? Folyamatosan gondolkodom a lehetséges megoldáson, de két egyenértékű dolog feszül itt egymásnak: a szülő felelőssége és az, hogy ő is csak egy ember.

Egy olvasó

(Lz)