Amikor gyerek voltam, nagyon mély nyomot hagyott bennem Kádár Kata balladája.

"Egyiket temették oltár eleibe
Másikat temették oltár háta mögé
A kettőből kinőtt két kápolnavirág
Az oltár tetején összekapcsolódtak"

Az egymástól távol tartott szerelmesek halála után két kápolnavirág nőtt sírjukon, melyek összeölelkeztek. Természetesen ez a halálon túli élet képzetét fejezi ki, s ez a virágmotívum eposzokban, népmesékben is jellegzetes, sőt a néphitben is megtalálható.

Hogy miért jutott eszembe mindez? Ahogy városiasodunk és atomizálódik a társadalom, kihal a néphit. Nem törődünk apró jelekkel, melyek üzennek, és ugyanúgy jelen vannak köztünk is, mint nagyanyáink idejében. Erre a következő eset döbbentett rá...

Tavaly a szomszédunk, aki édesapámmal egyidős, kidobott a kertjéből egy feleslegessé vált fügecsemetét. Sokáig száradt a kuka mellett, várva az elszállításra.

Pár nap múlva eszébe jutott a gazdájának, hogy megkérdezi kertészmérnök édesapámtól, nem kell-e nekünk. Hiszen még megeredhet, és új életre kelhet, minek is kidobni.

Édesapám elfogadta a kis növényt -vesztenivalónk nincs-, kiültette a szőlő mellé, gondozta. Meg is eredt, kihajtott.

Aztán eltelt egy év, tavasz jött. A fügecsemete csak nem eredt meg. Nem értettük, miért.

Nem kellett sokat várnunk a válaszra. A nyár elején meghalt a szomszédunk, akitől a csemetét kaptuk. Szívrohamban, nem volt még 56 éves sem. Hirtelen jött és váratlanul, alig hittük el.

Három hét telt el halála után, amikor egyszer jött haza édesapám. Elmerengve annyit mondott, hogy kizöldült és újra megeredt a fügecsemete...

S ha a történetből nem is balladát írtam, vagy eposzt, úgy gondoltam, ezt meg kell osztanom Önökkel. Mert igaz és megrendítő.

Az ilyen jelek, melyek köztünk vannak, valahogy mindig erőt adnak. Csak észre kell őket venni.