Dédanyám még a kemencében sütötte, apám, mielőtt megszegte, keresztet vetett rá, anyám pedig soha egyetlen morzsáját se engedte kidobni. „Ez Isten teste” – kapta ki a kezemből, amikor a maradékkal elindultam a hulladékgyűjtő felé.
Akkor még nem igazán értettem a főbűnnek számító dolog lényegét, de arra emlékszem, hogy az iskolában irdatlan nagy pofonokat kaptak, akik kenyérrel dobálóztak. Bevallom, én titokban mindig „pótradírként" használtam az összegyúrt belét. Úgy éreztem, ez még nem tartozik a megbocsáthatatlan cselekedetek közé, hiszen amolyan „újrafelhasználási" megoldásnak tartottam.
Kenyérügyben sosem voltam megbízható.
Mindig engem küldtek a szomszédos pékségbe, de akár mennyire is jól lakott voltam, sosem értem haza ép kenyérrel. Valamelyik csücskét mindig megfúrtam, a „hajától” pillanatok alatt megfosztottam. Úgy éreztem, ha már egyszer én ölelem magamhoz először, az első falatok titkos joga is engem illet. Minden egyes alkalommal megdorgáltak a „gusztustalan” rombolás miatt, majd „büntetésül” lekanyarították a megcsonkított véget, és szó nélkül vastagon kenték a kedvenc baracklekvárommal.
Később már ösztönösen védtem. Megtanultam megbecsülni, és örültem, hogy mindig jutott az asztalra. Minden apró morzsáját összegyűjtöttem, szárogattam, a maradékokat elképesztő kreativitással újjávarázsoltam.
Tőlem minden házibulin főszerepet kapott, még ha kicsit zsíros is, paprikás is volt, ám sosem sótlan… A csókmentes napokon még melegében megkentük a sült hús fokhagymás zsiradékával, és jól beterítettük felszeletelt lila hagymával vagy friss tavaszi újhagymával. A koleszterin és egyéb emészthetetlen ismeretlenek sem zavarhatták meg lelki nyugalmunkat.
Ma már annál inkább. Ráfanyalodunk a trendi őrölt változatokra, vagy az emészthetőbb magvas saját sütésekre. (Megjegyzem, egyik se versenyezhet nagyanyám kemencés csodaművével.) Nem is olyan szívvel készítik, majszoltam magamban a gondolatokat a minap, amikor „keménykedve” hazafelé cipeltem a boltból.
„Néni, adna pár forintot? Éhes vagyok…” – toppan elém hirtelen a konténer mögül egy maszatos hat év körüli. Ösztönös mozdulattal, pont ugyanúgy, mint régen, leválasztottam a csücsköt a kenyérről, és a kezébe nyomtam. Mosolyogva mentem tovább, és már biztos voltam benne, hogy a csonkítást egy jó adag baracklekvárral fogom helyrehozni...
