A Központi előcsarnokba érve valósággal legyökerezett a lábam az ezernyi színben pompázó márvány aljazatba. A falakon hatalmas festmények, minden csupa arany (vagy aranyozott) és szemet kápráztató csillogás. Nem volt sok időm ámuldozni, mert egy fehérzakós Fülöp- szigeteki férfi lépett elénk, és szívélyesen üdvözlő szavak után, egy gyönyörű étterembe kísért többedmagammal. Rövid tájékoztatást kaptunk (angolul) a hajóról, a munkaruhánkról és beosztásunk szerinti helyünkről.
Kaptunk egy kis plasztik kártyát, melyen a nevünkön kívül még a vészhelyzetre kiosztott feladatunk is szerepelt.
Az enyémen ez állt: "bout prepair party" A "party" szó láttán hangosan felröhögtem, arra gondolva idiótán, hogy esetleg a hajó süllyedése közben én még egy utolsót partizhatok, - feladatként. Ám jókedvem hamar lelohadt, amikor idétlen viselkedésemért, azonnal le is szúrtak.
Jó kezdet,- gondoltam kissé szégyenkezve.
Vicces kedvem pedig a kabinom láttán aztán végképp elmúlt. Mindössze 2x3 m-es lakosztály, egy emeletes ággyal, íróasztallal, egy szekrénnyel, valamint egy ajtó mögé rejtett mosdóval és tükörrel - kettőnknek. A hosszú útra Avelinót, az alacsony, gyerekképű kis ázsiai fiút kaptam "élettársnak", akiről percek alatt kiderült, hogy egy gyermekes, 29 éves édesapa. Sorstársak lettünk hát, több szempontból is...
Egy pillanat alatt felmértem, hogy az otthoni áztatós-kádas pancsolásoknak immár vége, csak egy gyors zuhanyra futja majd a szobák között lévő közös fürdőben.
Merengésemből aztán gyorsan felvertem magam, mert még ezer feladatot kellett elintéznem a fényképezkedés és egyéb adminisztrációs teendők mellett, sőt már a munkát is fel kellett du. 5-kor vennem.
Na ez volt csak az igazi őrület!
Alig volt időm, hogy megtaláljam a 14.emeleten lévő éttermet. Nem vicc, kétszer futottam neki az útnak, hogy a hajó "labirintusából" a helyemre találjak. Talán csak Ariadné fonala segíthetett volna. A sikertelen kísérletek után visszamentem a kabinomba, hogy a falon lévő térképen tanulmányozzam az útvonalat. Éppen elmerültem a tájékozódásban, amikor hangos kopogtatást hallottam az ajtón.
Egy szőkésbarna hajú, zöld csokornyakkendős férfi állt az ajtóban, európai ábrázattal.
Serényen oktatni kezdett, hogy a magamra vett fehér uniformist cseréljem le azonnal zöldre, de igyekezzek, mert már így is késésben vagyok. Gyorsan és sokat beszélt angolul, s szavaiból, miközben kapkodva öltözködtem, meg sem értettem mindent, ezért hát kétségbeesetten, de annál hangosabban kiáltottam rá magyarul:- ELÉG!
Ő azonban széles vigyorral az arcán, kezet nyújtott felém, és bemutatkozott magyarul:
- Szia, Ákos vagyok! Gyere, segítek eligazodni, megmutatom a helyed.
Megkönnyebbülve szedtem a lépéseket utána, miközben újdonsült "honfitársam" mosolyogva mesélte, hogy csak tréfának szánta az angol bevezetést, nagyon is jól tudta, hogy én is magyar vagyok. Megnyugtatott, hogy lesz még időnk találkozni, és az első ijedtségre egy-két pohárkával inni.
Kiderült, hogy a sok ázsiai, mexikói, fülöp-szigeteki és dél-amerikai kollégáimon kívül európaiak, többek között 14 magyar is van a hajón.
Sosem örültem ennyire magyar szónak és embernek, mint most...
A kalamajka ellenére időben elkezdtem a munkát. Ott álltam egy gyönyörűen berendezett étteremben, mindenféle nemzet képviselte finomságok között, és kedvesen bólogattam, készségesen segítettem az érkező vendégeknek. Kicsit tartottam attól, hogy vajon mindent megértek-e, de kellemesen csalódtam magamban.
Helyt álltam este 5-től 11-ig, majd két óra csendes pihenő után ismét meló, reggel 6-ig. Úgy zuhantam be az emeletes ágyam földszintjére, mint akit fejbe vertek.
Észre sem vettem, hogy a hajó közben elindult Alaszka partjai felé. Akkor még nem sejtettem, hogy kezdeti megpróbáltatások után, újabb izgalmak várnak rám...
Folyt. köv.: (márc.31-én ) "Miért éppen Alaszka?"
N.Pepe
