Nagyot dobbant a szívem, amikor április elején a kezembe vettem a szerződésemet, ami 2 havi olaszországi munkára jogosít fel. Ahogy kiléptem az utcára azt se tudtam kit hívjak fel először örömömben. Aztán teltek-múltak a napok és szinte el is felejtettem, hogy mi vár rám a nyáron. A sok budapesti metrózás (valljuk be nem vidám dolog), az egyetemi hajrá és a mókuskerék más elemei- elfelejtették velem, hogy mire vállalkoztam. Aztán a hétköznapi taposástól megfáradtan felültem június 30-án a buszra, s még mindig csak az elmúlt 2 hónap idegkimerültségét éreztem magamon, semmi lelkesedést. Ennek legalább meg volt az az előnye, hogy végigaludtam az egész utat. Veronánál a sofőr öblös hangjára keltem fel, és nagy nehezen a nyakamba vettem cirka 40 kilót nyomó pakkomat, majd egy rövidke vonatozás után ott találtam magam a Peschiera-i állomás bejárata előtt. A közöny lassan kezdett felszakadozni, de igazán délután értettem csak meg, hogy mi történik velem. A Garda tó egyik kis falvának fagyizójában ücsörögve végre-végre megéreztem megint azt az eufórikus lelkesedést, amit legutóbb a szerződés kézhez vételekor...

Olaszország, Olaszország. Gyönyörűen hangzik ez a szó egy olasz szakos kisdiák számára, aki év közben legfeljebb a Rai Uno-n, vagy az Olasz Intézetben jut olasz szóhoz (ez szolgáljon enyhe kritikaként az egyetemi nyelvoktatással szemben).

Ez az az ország, ahol a legszürreálisabb dolog is megtörténhet anélkül, hogy bárki is furcsállná. Nincsenek sávok felfestve az útra, az emberek a nap bizonyos szakaszaiban egyszerűen nem dolgoznak, mert meleg van, minden ráér, a káosz alapállapot. A tipikus olasz munka tempó "az egy dolgozik, három nézi" típusú felállás. Megemlítettem ezt egyik olasz munkatársamnak, aki annyit fűzött hozzá, hogy- "tudod milyen fárasztó csak nézni?!". Szóval a Garda tó menti kis faluban, a már említett Peschiera-ban császkálunk, majd befalom az idény első gigantikus gelato-ját, és közben Alessandro-val arról ontjuk a szót, hogy mi lesz a másnapi program.     

Mert hogy animátorok vagyunk, ami annyit tesz, hogy mi vagyunk a szórakoztató személyzet a kempingben. Délelőtt mini club a mindenféle nemzetiségű törpével: rajzolgatás, sport versenyek és társaik. Látszik, hogy a kölykök élvezik, hogy külföldiekkel játszhatnak, mert így akármilyen disznóságot beszélhetnek anélkül, hogy értenénk. Szóval hivatásos ovónéni, aerobic tanár és ingyen hülye lett belőlem (este ugyanis az idősebb korosztályt kell szórakoztatni zenés-táncos mulatsággal), plusz mindehhez társul az állandó mosolygás, aminek - kiszámoltam! - 5 forintot ér darabja. Természetesen nem egyedül dolgozom, így érvénybe lép a "közös szívás erősíti a barátságot" frazéma, és ez teszi az amúgy tragikomikus helyzeteket vegytisztán komikussá. Mert lehet, hogy sok barátom van otthon, de hogy egyikkel se táncoltam még nagy közönség előtt a színpadon lakodalmas olasz diszkó számokra, az hét szentség...

Barsi Böbe  sorozata