A gyerekek számára természetesen az élet túl bonyolult és komplex ahhoz, hogy fel tudják dolgozni. Ezt megkönnyítendő vannak segítségükre a szülők, akik kicsit kozmetikázva és egyszerűsítve igyekeznek feltárni a világ titkait csemetéjüknek. Ezzel ártanak vagy nem?
Sokszor egyszerűbb máshogy fogalmazni gyermekeink előtt bizonyos tényeket, mert ugyan nem valós, de könnyebb így megérteni- életkorához mérten.
Milyen blődségeket mondunk gyerekeinknek?
A klasszikus "egyél spenótot, mert attól erős leszel" vagy az "edd meg a répát, és majd tudsz fütyülni", esetleg a "csak akkor hoz a Mikulás ajándékot, ha jó leszel" stb. mondatokat bárki kit tudná egészíteni saját kútfőből.
A nagyobb fejjel utóbb átgondolt legnagyobb hazugság azonban a szülők viszonyára és egészségére vonatkozik. Ha a (kis)gyerek látja szülei között a feszültséget, rögtön megneszeli, hogy valami nincs rendjén. Kérdésére persze csupán annyi a reakció, hogy "semmi baj sincsen anya és apa között", esetleg, hogy "ha nagy leszel, majd megérted".
Sok szülő úgy véli, ezzel olyan komoly dolgoktól kíméli meg gyermekét, mellyel nem zökkenti ki az egészséges mentális fejlődésből.
Nem is számolnak azzal, hogy a gyerek milyen csalódott és bizalmatlan lesz szüleivel szemben, ha hazugságaik, kozmetikázásuk lelepleződnek.
A kitalált hazugság soha nem ér annyit, mint az ügyes igazmondás- mondta valaha Rejtő Jenő. A gyerek is inkább igényli az igazságot, megfelelően hozzá idomítva szellemi szintjéhez. Nincs is annál gyűlöletesebb dolog, mint utólag összerakni szüleink hazugságait, elhallgatásait. Vagy megtudni a nagyobb testvértől, aki szintén beavatott volt a hallgatásba.
Tizenöt évesen nem tudhattam meg, hogy édesanyám kórházba került. A lakóhelyemtől messze, egy vidéki nagyvárosban jártam gimnáziumba, s telefonjaimat ügyesen kimagyarázták, miért is nem tudok épp beszélni vele. Egy hétig kozmetikázták, s mikor hazaértem, vacsoráztam, akkor is furcsálltam, miért nem édesanyám rakja elém az ételt. Egy hétig titkolódzott mindenki, hogy ne zökkenjek ki a gimnáziumi tanulmányokból.
Húszéves voltam, amikor a saját anyukám nem akarta elmondani, hogy rákos. Csak azért hívott fel, mert a nővérem keltette benne a bűntudatot, hogy talán bizony a hugica is jó, ha tudja, mi a helyzet.
És mi volt a válasz? Mert ő kímélni akar engem, koncentráljak csak az egyetemre ott fent, a nagy fővárosban. Ne is törődjek vele, semmiség. Egy apró műtét, nehogy emiatt hazautazzak. Majd édesapámmal megoldják.
Hazautaztam még aznap éjjel, ott voltam a műtét előtt és alatt. Soha nagyobb meglepetést nem szereztem édesanyámnak, mint hogy bekísértem a műtőig és ébredéskor inni adtam neki.
Vajon mikor szokják meg a szülők, hogy gyermekük velük egyenrangú lett és felnőtt? Hogy már értem és felfogom a világ komoly dolgait, dolgozom, pénzt keresek, boldogulok, lavírozok, képes vagyok háztartást vezetni? Majd ha gyereket szülök? Akinek én is kozmetikázom a világ dolgait?
Talán.
KV
