"A házasság válságáról tulajdonképpen tévedés beszélni. Azt állítani, hogy a házasság intézménye válságba jutott, magában hordaná azt a szuppozíciót, hogy eddig jó volt, csak most, a háborút követő korszak szociális földrengése rázta meg ezt is.

Nem így van. A házasság már virradó kezdettől fogva az elképzelhető legabszurdabb intézmény, kiáltó példája annak, hogy az emberi faj teljesen esztelen irányban botorkálva keresi a boldogságot. Mint emberi intézmény, a házasság a legősibb közül való és a minőségében azt mutatja, hogy az emberi fajnak életmódalkotó berendezkedése már elejétől kezdve tehetségtelen. Az emberi faj, mikor a táplálkozás és szeretkezés két - számára kozmikus - kérdését kellett elintéznie, rosszul fogta meg a dolgot: a kettőt összezavarta és ezzel olyan évszázezredekre szóló hibát csinált, hogy ezt nyögi az egész történelmi idő, ezt nyögjük mi is az emberi lélek legfeneketlenebb legmélyén, és mivel a házasság intézményét világromboló felforgatás nélkül eltörölni egyelőre lehetetlen, ezt fogják nyögni az utánunk következő történelmi korszakok is még nagyon sokáig. A történelem nem más, mint az emberi boldogtalanság története.

Táplálkozás és szeretkezés: az emberállat két ősi kérdése. Egyik sem olyan egyszerű. A táplálkozás problémája vetette fel a magántulajdon fogalmát, ez pedig az örökösödés civilizációját. Az öröklők kieszelték az öröklés gondolatát. Itt történt a borzasztó hiba. A baj az, hogy az ember nem eléggé kollektív állat, államalkotó talentuma féltehetség, ami sokkal rosszabb, mint a teljes tehetségtelenség. A méh zseniális államalkotó, és igen jól megvan. Az oroszlán abszolúte semmit sem ért államalkotáshoz, és igen jól megvan. Csak az ember vergődik saját diszharmóniája kínjában, mert félig ért a dolgokhoz. Ha az ősemberiség alá tudta volna rendelni az egyént a köznek, akkor nem lépett volna az egyéni öröklés útjára, hanem lefoglalt volna minden hagyatékot a köz számára. Csakhogy az ember egyéni kapzsisága erősebb, mint a közbe vetett hite és a társadalom iránt való érzéke. A szörnyű döntés megtörtént. A magántulajdon egyéni öröklése, hogy úgy mondjam, határozatilag kimondatott. Innen kezdve már minden logikus. Az örökösöket kínos pontossággal szüleik szerint kellett szortírozni, s a kérdés rendezése nem volt másként lehetséges, mint tételesen szabályozni, hogy az egy apától és egy anyától való származás ne legyen kétséges, ennélfogva csak egy technikai megoldás kínálkozott: összezárni az apát és anyát vagy anyákat, és kötelezni őket, hogy csak egymás között szeretkezzenek. Így a vita ki van küszöbölve, az egyéni tulajdont a biztos pedigréjű gyermek örökli a kétségtelenül körülhatárolt származás jogán. Ezzel az ember ítéletileg megfosztotta magát a szeretkezés szabadságától, és erkölcstelenségnek deklarálta. És azt hitte, hogy erőt tud tenni poligám természetén. Mert hogy férfi is, nő is erősen poligám, azt még ma is bármely köznapi álom felületes vizsgálata igazolja.

Így követte el az emberfajta azt az irtózatos hibát, amelynek nemcsak korlátolt rövidlátása, hanem erkölcstelen volta is magában hordta a büntetés millió és millióesztendős tragikumát. Bizony, erkölcstelennek kell neveznem a házasság intézményének a gondolatát, mert egy szexuális kérdésbe belekever egy örökösödési kérdést. A házasság az emberek örökösödési alapon való párosítása, és esze ágában sincs, hogy a szerelmi vágyat garantálja, már pedig szerelem nélkül szeretkezni disznóság.

Az intézmény hibái persze az egész történelmen keresztül folyton jelentkeztek az egyén legtitkosabb szenvedésének gyötréseiben. Az aztán már a világ rendje, hogy mikor egy hibás intézmény alkotói az eltörlés helyett makacsul foltozni kezdenek, akkor a tüneti kezelés még gonoszabbá teszi a dolgot. Most itt állunk a történelmi időszámítás Krisztus utáni 1926. évében, és a házasság, amely az emberi fajta egy alapvető hibájára, tehát biztos fundamentumra épült, erősebben uralkodik életünkön, mint valaha. Eltéphetetlen kapcsokkal fonódik bele a társadalmi életforma minden vonatkozásába. A törvények vaskos kötetekben védelmezik, szabályozzák, megkönnyítik megkötését és nehezítik elbontását. A katolikus egyház pedig egyenesen a szentség rangjára emelte.

Ha ma a kérdés a szokottnál jobban éget, annak persze megvannak a maga korban rejlő, efemer okai. Elsősorban és majdnem túlnyomóan a szegénység, amely a szerelmet csak megöli, de a házasságot pokollá teszi. A házastársak idegesek, gondoktól terheltek, holtfáradtak, mindketten egy kis boldogságot szeretnének, csak egy cseppet egy pillanatra, csak legalább rövid enyhülésül. És mindkettőben megszületik a természetes vádaskodás, mindkettő életének nyomorúságát azonosítja életének társával és jelképével, a másikkal. Mindkettőben felsajog a vágy egy kedves, mulatságos, figyelmes, gyengébb társ után, és ha ez az elérhetetlen kép felfáj bennük, mikor a villany leoltása után álmatlanul merednek a sötétbe, akkor természetes gyűlöletet éreznek a mellettük némán és ellenségesen fekvő másik iránt. Egymás gyűlöletének, egymás megunt és ízetlen öleléseinek poshadt és fülledt börtönében rettenetes a sorsuk. Ki sem lehet eszelni nagyobb szenvedést az ilyen házasélet gyilkos igájánál.

Aztán vannak egyéb futó tünetei is a házasság baisse-ének. Az effeminált férfi és a kopasz, szmokingos nő egyelőre csak a színpadon értik egymást, a köznapi valóságban még zavartan és idegenül viselkednek. De ha százával sorolnók is fel a korképben fellelhető kórképeket, mindez nem azt jelenti, hogy a házasság komolyan beteg. Egy kis futó láza van, el fog múlni. És az intézmény megint azt fogja jelenteni, amit 1913-ban jelentett: azt az apróhirdetést, amelyben jó megjelenésű, szorgalmas fiatalember benősülne jól menő vaskereskedésbe. Az eltompult ember, aki ebben a világszemléletben született és nőtt fel, vállat von: ez már így van. De a szabad és józan elme megborzad, mikor arra gondol, hogy milyen lelki és testi tulajdonságok izgalmas és gyönyörteljes összeillése kellene, hogy egymás karjába hajtsa méltó ölelésre a tiszta szeretkezőket, viszont a szerelem szent pillanatának apoteózisát milyen baromi posványba tapossa a vaskereskedés, mikor két olyan meztelen lelket és meztelen testet dob egymásba, amelyeknek semmi közük egymáshoz, és akik igazi párjuk híján melankolikus taposómalom küllői közé zárják embertelen életüket.

De most és mindenkor: a házasság bajain segíteni lehetetlen. Olyan ez, mint a háború. Őt magát kellene kiirtani és nem jelenségeit enyhíteni. Ábránd. Ehhez a belátható történelem perspektíváján messze túleső jövendő foghat csak hozzá. Addig a törvénynek igaza van, ha legalább azt védi, ami van.

És addig is akadhat persze két jól együtt élő ember. De ezek a fehér hollók nem a házasságban élnek jól, hanem a házasság ellenére. Az emberiség általában jól megérdemelt büntetését szenvedi. A büntetés borzasztó. Tu l'as voulu, homo faber! "