Az egész ügy egyre bosszantóbb. Fel vagyok háborodva. Az embertől nem lehet megvonni ennyi időn át a napot és a színeket! Ma harmadik napja nem hagytam el a lakást: ezzel a gyerekded sztrájkkal tüntetek a tél márciusi térhódítása ellen. Ahelyett, hogy 165-ödszörre is belebújnék a télikabátomba, a fapados repülőjegyek listáját böngészem. Eltervezem, hogy hova, kivel, mennyi időre utaznék el - aztán az egész terv dugába dől. A bökkenő az, hogy a hosszas tervezés közben mindig ráébredek, hogy nem is olyan könnyű elszabadulni itthonról egy hétre.
Ilyenkor a naptáramat és a fapados társaságok honlapjait sungosan bezárom, és morcos ábrázattal gubbasztok a lakás valamelyik pontján. Már az is segít, ha arról ábrándozok, hogy süt a nap. Istenem, mennyire szép olyankor a város! Nem szállok villamosra vagy buszra, hanem gyalogszerrel jutok el A-ból B-be. Az útvonalat kicsit bonyolítja, hogy mindig abba az utcába fordulok be, ahol a legjobban vakít a fény. Mint egy holdkóros követem a napot.
Napkóros vagyok. Sokat gondolkoztam azon, hogy nem valami tévedés-e, hogy nem mediterrán országba születtem. Barna a bőröm, a szemem, a hajam (eredetileg), reggelire édeset eszem, elementáris erővel vonzanak a neolatin nyelvek, a tenger, és fény nélkül hosszútávon működésképtelennek érzem magam.
Valamelyik este, elalvás előtt, vagy három órán át hánykolódtam az ágyban. Minél jobban akarsz aludni, annál kisebb az esély, hogy sikerül. Az idegességre még rátett egy lapáttal, hogy olyan negatív gondolat dömping rohant meg, hogy azt hittem, menten belefulladok a párnába. Akkor elkezdtem valami olyasmin fantáziálni, amivel totálisan megleptem magam.
Arra vágytam, hogy bárcsak egy kis, Isten háta mögötti olasz vagy spanyol faluban lehetnék eladó a helyi, mondjuk zöldségesnél. Este felé lehúznám a bolt rolóját, és a naplemente fényénél hazasétálnék a tengerpart homokjában. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, azt is kitaláltam, hogy a férjem lenne a falu postása, hogy Internet és TV híján azért jól informált maradjak.
Érdekes módon már csak reggel tudtam kiértékelni az esti mesét, mivel a Farm, ahol élünk idillikus képeire hajazó story hatására el tudtam aludni. Rég nem termelt már ki az agyam ekkora giccses hülyeséget - állapítottam meg, amikor felébredtem. A megtébolyodás első jelét véltem felfedezni magamon a történet nyomán.
A napi stressz és pörgés miatt azért még nem mennék el zöldségesnek a világ végére. Alapvetően semmi gondom nincs vele, csak egyszerűen nem vagyok az a típus.
Azt hiszem, hogy a napsütésen volt a hangsúly, nem az eladói professzión. A fénynek ugyanis van egy olyan tulajdonsága, legalábbis számomra, hogy akkor is széppé tud tenni egy napot, ha racionálisan nézve semmi szép nincs benne. Egy ugyanolyan nap, mint a többi, megspékelve munkával, iskolával, elintéznivalókkal, más emberek hülyeségével - és természetesen a sajátommal, de mégis...süt a nap.
Kinézek reggel az ablakon, és látom, hogy az utcában durrog a fény, várok valakire az Oktogonon, és a kis földalatti korlátjának támaszkodva hunyorgok a napba, az épületek árnyékot vetnek egymásra, és van miért felnézni az égre.
Az álmodozás és a külföldre menekülési vágy azt hiszem mind a fény, mint örömforrás hiányát próbálják orvosolni. Ha nem lehet a napsütés generálta semminek örülni, akkor a napelemes ember hajlamos pótcselekvésekbe bonyolódni. Például fel akar csapni zöldségesnek.
