Elérkeztünk a kritikus másfél éves korhoz.  Tartalékaim kimerülőben, türelmem fogyatkozóban, lelkesedésem akadozóban.

A napi hiszti mennyiség nagyjából a duplája az eddigieknek, bár legalább ezen a területen némileg rutinosnak mondhatom magam.

Ezért szemrebbenés nélkül átlépek az először a földre boruló, majd hamarosan hentergő pozícióba átalakuló gyermekem felett, aki könnymentes üvöltés közepette fejezi ki nemtetszését.

Bár eddig legalább volt annyira jólnevelt, hogy csak a saját szemétdombunkon kakaskodott, néhány napja azonban úgy érezte: eljött az ideje a kültéri harcoknak is.

Így a játszótéri kalandvár előtt, amit tuti, hogy nem 18 hónaposoknak fejlesztettek ki, lehettek szem- és fültanúi a kedves szülők, ahogy a lányom, több oktávnyi magasságban üvölt. A makacs anyja ugyanis egy idő után gátat vetett a féktelen rohangászásnak az előbb említett monstrumon.

Nagyon a szívére vette.

A jólismert koreográfia mentén haladva, először ráborult a játék mászókára, végül vad kavics fetrengésbe kezdett-  mindezt természetesen hason. Csak a fejét emelte meg kissé, nehogy koszos legyen. Mert azért nőből van.

Éreztem én, hogy ha most gyengének mutatkozok, akkor jó pár évre vége a tekintélyemnek, emiből eddig sem volt sok. Így merev tekintettel, mint aki ott sincs, azt sem tudja, mi történik,és kinek a kölyke üvölt;letelepedtem egy padra, és a játszó másik sarkát fixíroztam.

Tíz percig bírtam. Addigra begyűjtöttem ugyanis a gyilkos tekintetek kicsiny csokrát, amit a valószínűleg kiválóan nevelt és hisztimentes gyerekek anyukáitól kaptam.

Megrogyva hát a társadalmi nyomás súlya alatt, rohamtempóban felnyaláboltam büdös kölkömet, s az ivókútnál végzett mosdatási ceremónia után, hazafelé vettük az irányt- miközben ezredjére letettem a nagyesküt, hogy tanulmányozni fogom a hiszti természetrajzát.

Ha van ilyen egyáltalán...

Kiss Virág