Jól felöltöztem, és kimentem a kertbe. Be kell vallanom, csak ámultam. Elszégyelltem magam, hogy a rohanó hétköznapokban mi mindent tévesztek szem elől, mi mindent nem veszek/ vettem észre eddig...
Először is: nyílnak a rózsák! S nem is nekik van ilyen átható illatuk, s eddig fel sem tűnt, hogy a jázminbokor is virágba borult, és még a rossz idő ellenére is körbedongják a méhek! Csodás látvány.
Az erkélyemen is elidőztem kicsit, csendben, magamban, elvégre most hosszú hétvége van, ennyit megengedhetek magamnak! Tíz percen belül felfedeztem, hogy vadgerle pár fészkel az orrom előtt, az ezüstfenyőn. S ha csendben figyeli őket az ember, tudomást sem vesznek róla, folytatják a búgást, a fészeképítést.
Este kicsit rendet tettem a ház körül is, s furcsa csiripelésre lettem figyelmes. A hullámpala alá rozsdásfarkú pár rakott fészket, s érkezésemre hangos madárfüttyel igyekeztek odébbcsalogatni, nehogy bántsam a fészket. Dehogy bántom! Öröm, ha a városban is ilyen jól megtalálják a helyüket az állatok!
A nap legcsodálatosabb élménye pedig a koraesti órákban érkező sündisznó volt, akit kutyáim hangos csaholással üdvözöltek. A kis jövevényt pár szúrásért cserébe biztos helyre raktuk, nehogy az utcára tévedjen.
Este forró teát kortyoltam megint az erkélyen, takaró alá bújva. Jó érzéssel nyugtáztam, hogy ezen a hétvégén megtanultam kinyitni a szemem a világra. Annyi szép természeti csoda él velünk, csak észre kell őket venni. S nem csak így az ünnep táján, ráértünkben. Ők mindig itt vannak, ha egy kis léleksimogatásra vágyunk.
K.V.
