Ab ovo, úgy indult a dolog, hogy bármi, ami 70 cm-es magasságban volt, előbb-utóbb megadta magát a gravitációnak, és a földön landolt. Az asztalterítő például ideális eszköz volt arra, hogy segítségével Dorka nagyobb mennyiségű tárgyi eszközhöz jusson. Mindössze egy apró rántás, ami a gyermeki izmokat sem terheli meg túlzottan...
Én eközben kifejlesztettem azt a képességet, hogy oldalt és hátul növesztve 2-2 szemet, a balesetveszélyes helyzetek monitorozására is alkalmassá váltam.
Később emelt szinten folytatódott ez a tevékenység egy sámli segítségével, ami határtalan lehetőségek birtokosává avatta fel Dorkát. Ezzel kezdetét vette valamiféle szélsebes migráció a lakásban, miáltal a legváratlanabb helyeken találtam magam szemben különböző tárgyakkal.
Így került a cipőm a szennyestartóba, a mobiltelefonom a hűtőbe és a pénztárcám a zoknis fiókba. Ez utóbbi keresése gyakorlatilag minden erőmet felemésztette, és kis híján arra a hipotézisre vezetett, hogy besurranó tolvaj járt nálunk.
Az első megrázkódtatások után, vagy egy tucatnyi cd illant el a nappaliból: csak az üresen szétdobált tokok jelezték a tett elkövetését.
Aztán a nagytakarításkor váratlanul előbukkantak a hangzóanyagok: szépen illedelmesen sorakoztak a szőnyeg alá becsúsztatva. Én meglehetős egykedvűséggel vettem tudomást a malőrről, míg az apját gyakorlatilag egy vödör vízzel kellett fellocsolni, mikor kedvenc rockbandájának legújabb cd-jét kanalazta fel a parkettáról.
Az MNYV fajsúlyosabb verziója, mikor én is meg az apja is a gyereket keressük. Varázsló tanoncként ugyanis már önmagát is képes eltüntetni: a szekrényben, a spájzban vagy az asztal alatt.
Aztán nagyokat sikítva ugrik elő rejtekhelyről, mikor már a legrosszabbra gondolunk.
Jó móka- neki biztosan...
K.V.
