Ma elszakadt a cérna. Stresszes vagyok, a lányom ordít- biztos jön a foga- teljesen kiborulok, kifordulok önmagamból. Na, ja. Bevallom, nem vagyok az a Földanya típusú nő, de állandó türelem-tréningre járok, és fejlődök- legalább is ezt mondják.
Az a helyzet, hogy egy halom munka várna még, az ebéd sincs kész, és túl vagyunk a harmadik ruhacserén. És még csak reggel nyolc óra van.
Sírva ülök az ágyra, miközben sokadjára veselkednék neki a teregetésnek. Igen, ilyenkor irigylem a szingliket,a teher nélkül élőket. Elég a magam baja, minek a másét hurcolnom? Család szekér, jó sok rakománnyal.
Ilyenkor nem tudok a hétvégi idillre gondolni, az állatkertre, a közös sörözésre, és a végre együtt töltött ebédre. Csak mosatlant, koszt és egy ordító gyerkőcöt látok. Kimondottan reménytelennek tűnik minden.
És ekkor váratlanul megjelenik a férjem, aki egy pillanatra haza ugrott a munkából, és így talál minket.
Mondom, megjön, és varázsütésre elmúlnak a bajok, pedig nem csinál nagy dolgokat. Megvigasztal, kifújja a lányom orrát, kicseréli a pelenkáját, és 2-3 mondattal elsimítja a katasztrófává tornyosult helyzetet.
Megint fészek van, melegséget érzek.
Hiába a gondok, hiába a reménytelennek tűnő napok, hetek. Összetartozunk, megtartjuk egymást- igen, lehet nevetni. Hogy ma már nem számít a papír(én is így hittem), és menjen már a francba e sorok írója a vaskalapos elveivel.
Mert hol marad az önmegvalósítás? Meg nehogy már mindig én engedjek annak a szemét gazembernek...
No, igen. Az egyensúly teremtés nehéz terepe a család, a lemondások és az új lehetőségek birodalma, ahol a tanítás mellett te is millió dolgot megtanulsz. Például azt, hogy a kis hegyeket meg tudod, mászni. És vannak olyan mások által elkerült magasságok, amiket te szívesen meghódítasz.
Mégis az az érzésem, mintha az új évezredbe átlépve, mintha le lennénk írva, mi családosok. Mintha lemaradnánk egy sor nélkülözhetetlen dologról szekér-terheink miatt:mert ugye beteg a gyerek, meg nincs kire bízni. Meg nem vagyok szabadon tologatható ide-oda. És ne adj Isten ott szeretnék lenni az óvodás anyák napi műsoron.
Mert nekem ez az élet-halál kérdése...
K.V.
