Ha már az öltöztetés gyötrelmei-okozta könnyeket semmivel nem tudjuk felszárítani arcáról, elég elővenni azt a bizonyos MACIT és babánk teljes lényében felragyog. Elomló angyali mosollyal, szerelmetesen ködös tekintettel nézi; elkezd gügyögni hozzá, majd hevesen megölelgeti, és a nyomaték kedvéért meg is nyalogatja.

Engem pedig majd szétvet a féltékenység.

Végül is, ha jobban belegondolok teljesen érthető; a maci nem mossa ki a fülét, nem veszi ki a finom meleg fürdővízből, nem húz rá mindenféle fölösleges ruhadarabot, nem hagyja magára játszani, és nem adagolja túl lassan szájába a tejbepapit.

Utóbbiban ugyan nem érzem magamat vétkesnek, ugyanis az etetések alatt a hátamon is folyik a víz, olyan szédületes tempóban pakolom a "bababenzint" tátogó madárfiókám csőrébe. Sajnos neki ez is elviselhetetlenül lassúnak tűnik, és ezt szemrehányó kiabálás formájában minden falat után tudatja is velem. (Roppant méretű tejpocakja szerencsére eloszlatja az éhezésére vonatkozó aggodalmaimat.)

Nézzük csak tovább: a fülmosást és a kádból való kimenekítést talán az apjára tudnám hárítani; az öltöztetést - hát azt nem úszom meg; az pedig, hogy néha-néha egyedül hagyom játszani, hosszú távú pedagógiai szempontokból elkerülhetetlen...

Ezek után nem is tudom, mit tehetnék, hogy bevágódjak az apukája szerint is "elviselhetetlenül aranyos" kisfiamnál.

Maci akarok lenni! Azt hiszem legjobb lesz, ha szerzek valahonnan egy macijelmezt...

"A gyermek születése csak az első lépés egy hosszú úton. Pedig egyszerűen el sem tudod képzelni, hogy jobban szeresd őt, mint ahogyan eddig is, hiszen majd szétvet az érzés ereje. Úgy szereted őt, ahogy ember csak szerethet. És akkor rájössz, hogy még ennél is jobban szereted." (Anne Lamott)

F.K.M.