A költözködéssel járó első, s egyben legnagyobb megpróbáltatás az, amikor az ember behúzza maga mögött a szülői ház ajtaját.

Első olyan lakásváltásom előtt, mely a szüleim szemében indokolatlannak tűnt, egyik éjszaka izzadtan riadtam fel álmomból. Rémálmomban közöltem az anyámmal, hogy megyek a saját kivégzésemre, amit ő bánatosan jóváhagyott. Akkor értettem meg az álom jelentését, amikor költözködési szándékomat bejelentettem otthon, és anyám szemében valahonnan már ismerős bánat csillant meg - azt hiszem az elengedés fájdalma.

Egy elváláskor, mint amilyen az utazás előtti búcsúzkodás is, mindig annak nehezebb, aki marad. Ha ezt a szituációt megspékeljük az anyai féltéssel és természetes önzéssel, akkor már kapizsgálhatjuk, hogy mit jelent a szülőnek, ha a gyerek kirepül otthonról.

De mit jelent a gyereknek? Miért vágyunk rá huszonévesen, hogy egy teljesen idegen környezetbe csöppenve próbáljuk ki magunkat?

Azt hiszem az egyik válasz már benne foglaltatik magában a kérdésben: ez a kipróbálás. Fiatalon az ember hajtja a kalandokat, ami a felszínen új emberek, új helyzetek megízlelését jelenti, ám lényegében valami egészen másról szól. Az új hajkurászása tudat alatt nem más, mint a saját énünk feltérképezésére tett kísérlet. Ez a fajta eszmélkedés tehát egy sokkal tudatosabb és teljesebb énkép bábája.

"Ahány könyvet elolvasok, annyi élettel gazdagabb az én életem" alapon működik a költözés is. Minél több helyzetben próbáljuk ki magunkat, annál több tapasztalatra, s így annál gazdagabb életre tehetünk szert.

A másik ok a hirtelen változásoktól elválaszthatatlan intenzitásérzés. Fiatalon arra vágyunk, hogy pörögjön az élet körülöttünk, ami csak változatosság révén érhető el. Akkor értjük meg igazán saját élethelyzetünket, és tudjuk levonni belőle a konzekvenciákat, ha kicsit kívülről látjuk, és erre tökéletes eszköz az adott helyzet megszüntetése, és egy új létrehozása helyette. Tehát a változásokkor érezzük közvetlenül a bőrünkön az életet, és ennek egyik legradikálisabb válfaja, ha legintimebb környezetünket, azaz lakásunkat változtatjuk meg.

Az intenzitásnak és az ön-kipróbálásnak viszont ára van. Az egyik a már említett elválás a szülőktől, a másik az új hely megszokása. A látszólag egy körben lerendezhető átköltözés ugyanis hosszú-hosszú hónapokig eltart: a szoba vagy lakás berendezése, az esetleg hiányzó, alapvető elektrotechnikai cuccok és bútorok beszerzése és a dekor mind megannyi apró részlet, amiből végül összeáll az otthon képe.

Ezzel párhuzamosan kezd kikristályosodni az "önellátás" fogalma is. A bevásárlás, a mosogatás, a mosás, a takarítás, a főzés, tehát azok a tevékenységek, amiket eddig anyu megcsinált helyettünk, most új jelentést nyernek. A "csak az van a hűtőben, amit én belerakok" felismerés például az első hetekben traumaként éri az embert.

Tovább komplikálódik a helyzet, ha az albérletet többen veszik ki. Első blikkre paradoxnak tűnő jelenség, hogy az összeköltöző legjobb barátok kapcsolata komoly krízisen megy keresztül az első hónapokban, ha egyáltalán túléli az együttélés miatt fellépő problémákat. Vadidegenekkel ugyan toleránsabb az ember, de a toleranciával fordítottan arányos a bizalom, tehát ennek a szituációnak is megvannak a maga nehézségei. Akárki is a bérlőtárs, az ember nem úgy viselkedik vele, mint a szüleivel, és nem várhat el olyan odaadást tőle, mint mondjuk a saját anyjától.

Ez az a mélyvíz, ami voltaképpen leginkább eddzi a jellemet: hatalmas dózis emberismeret és alkalmazkodó készség jár tehát a saját bejáratú lakás kulcsához.

B.B.