A parkolásról mindenkinek van élménye és véleménye. Kevés újat mondhatunk e tárgyban. És mégis... Az élet a legelkoptatottabb helyzetekbe is képes új színeket és ízeket vinni, különösen, ha az életet emberek testesítik meg, főleg ha autós emberek, leginkább ha olyan autós emberek, akik parkolni szeretnének. Csigázom még egy kicsit az érdeklődésüket, igazán csak egy kicsit, mert mondjuk, a jelzők, a mégoly különlegesek és válogatottak sem képesek lefedni a helyzetet. Egy hasonlatot azonban megengedek magamnak: mint az amőbák. Olyanok a parkolni vágyók. Mindenhová bekúsznak, bemásznak, befolynak, bediffundálnak - ellentmondva a fizika legelemibb szabályainak. Muszáj nekik, ha egyszer ki akarnak szállni abból a járgányból.

   Legutóbbi megrendítő élményem a tárgyban éppen a munkahelyem környékén ért. Nemcsak azért, mert ilyen időjárási viszonyok között messzebbre nemigen vágyik és megy az autós - sem, hanem mert a munkahelyem igazán különleges helyzetben van, amennyiben éppen előtte épül egy mélygarázs. A szokásos építkezési tapasztalatokban osztozunk pár százezren, ha nem többen, ha nem mindannyian, ezért azt most nem is ecsetelem, milyen érzés dübörgő gépzajban, remegő, berezonáló szegycsonttal dolgozni. Nem különb, mint enni, inni, aludni, létezni.

   Amikor elkezdődtek a munkálatok, aprólékos műgonddal lehetetlenre szervezték a környék közlekedési és parkolási rendjét, magyarul a feje tetejére állt az egész és persze kevesebb lett a hely. Életkoromból és természetemből eredő szkepszissel mosolyra fakadtam első két tapasztalatomon.1. az építők azonnal elkerítettek maguknak egy kis parkolóhelyet. Megfeszített munkával nyitották - csukták a hatalmas kerítésajtókat, természetesen tömör lapokból, nehogy a látvánnyal még jobban felingereljék a kétségbeesetten és reménytelenül kóricáló parkolni vágyókat. Arra nem számítottak, vagy ha igen, hát elhanyagolható tényezőnek tekintették, hogy a környező munkahelyek emeleti ablakaiból minden látszik: ki, mikor, hányan, mennyit dolgozik és parkol. Aki már ott van, az úgyse akar parkolni, legfeljebb dolgozni, ha tud. Mindent felülmúló erőfeszítéssel arra jutottam, hogy ebben azért van valami tapintatféle is. Kettes számú tapasztalatom, inkább csak élményke volt, amin őszintén szólva röhögtem. Legagresszívabb kollégám, aki mindig megtalálta, pontosabban kivívta, még pontosabban kipofátlankodta bogarának a helyet. Most is. A tekintélyes térből akkora utcácskát hagytak az építők, amelyen két ember közlekedhetett egymás mellett az épület kapujához vagy -tól. Sok, de egy bogárnak éppen elég, srégen, hogy még az úttestből is lopjon egy keveset, mert a kolléga az általa okozott gondot gondosan elosztotta mindenki között. Azóta feldemszkyzték a bejáratot.

   Na de pár napja olyat láttam, amit soha. A legalább egy, de lehet vagy másfél emeletnyi gödörban, miközben egyik oldalán a földevők zabálták a földet és a hatalmas dömperek begyűjtötték, megjelentek a parkoló autók. Lift sehol, út pláne, egyáltalán, a terepviszonyok leírhatatlanok. Ott álltak páran a szakadék mélyén és további születő szakadék peremén, kificamodott kerekekkel, szinte fejen vagy gyertyában. De ott álltak. Parkoltak. Mert muszáj.