Olyan konzervatív vagy- vágták már közvetlen környezetemben a fejemhez. Azért, mert megházasodtál, nem kell szemellenzőt viselni! Néha az az érzésem, hogy a hűség nem 21. század kompatibilis.

Hát, valahogy így vagyok-vagyunk, ilyen szemellenzősen, talpig nehéz, de gyönyörű hűségben. Szenvedélyesen, kirobbanóan, aztán csendesen és simogatóan:

"Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe"

Olyan tömör, olyan lényegre törő József Attila, hogy igazából nehezen lehet ennél többet és jobban megfogalmazni.

A hűség piszok nehéz feladat: minduntalan Sziszüphosz története jut eszembe, amikor újra és újra görgeti felfelé a nehéz sziklát. Nekünk talán annyival könnyebb, hogy időről időre megpihenhetünk egy sziklaszirten. De miért lehet ez így?

Számomra a romantikus szerelem fogalma adja a kiindulópontot.

A romantikus szerelem (szerelem első látásra, hirtelen fellobbanó szenvedély stb.) olyan mitikus, lila ködben leledzik, hogy teljesen természetesen tapad hozzá a holtomiglan-holtodiglan jóleső érzése. Olyan könnyedén és magától értetődőnek hisszük ezt, és fogalmunk sincs, hogy mennyi feladat áll még előttünk a gyűrű felhúzása után.

A nagy lángot állandóan táplálni kell, de közben százfelé szakadunk, és más tüzeket is gyújtanunk kell. Így lassan elkezd kihunyni, és jó, ha ezt egyáltalán idejében észre vesszük. A hamuból pedig -hiába is vágyakozunk tettek nélkül- nem fog főnixmadárként hatalmas láng kicsapódni.

Őrizni kell a parazsat, rá kell fújni, gerjeszteni. De mennyivel egyszerűbb új szenvedélyek felé sodródni, ehhez magyarázatokat gyártani: már kihűlt a kapcsolatunk, már nem a régi, nincs kedvem a régivel bíbelődni.

Milyen különös: szociológiai vizsgálatok mégis azt mutatják, hogy a hűséget az egyik legalapvetőbb értéknek tartjuk. Nem régiben újra megismételték és lefújták a port Hollandiában Alfred Kinsey, szexológus híres, 1952-es vizsgálatáról, és kiderült: bár eltelt egy fél évszázad, az emberek 80%-a még mindig ragaszkodik a hűséghez, ám ennek ellenére kb. 30 százalékra tehető azoknak a száma, akik megcsalják partnerüket.

Hogy is van ez?

Talán a szavak, és nem a tettek emberei vagyunk, talán a kérdésekre felelve hajlamosak vagyunk egy társadalmi elvárásnak megfelelni- hisz ki merné azt állítani, hogy számára nagyon is elfogadható a hűtlenség.

De mettől meddig terjed a hűség? És milyen színű, formájú, illatú? És vajon hogy lehet megóvni ?:

"Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyűvé énnekem
ezt a nehéz hűséget." 

Talán így. Nem tudom.