Hallom, hogy mostanság akát százezer forintot is elkérnek egy menő táborért. No, persze ez olyan flancos, vitorlás, nem az átlag gyerek számára megálmodott kikapcsolódás. Ám, ahogy elnézem itt, a játszótéren a kulcsos gyerekeket, kevéssé tartom valószínűnek, hogy ők fognak majd vitorlát bontani a Balatonon. Helyette marad a csúszda-fogócska, meg a tarzanosdi.
Egyébként akkor sem jár jobban a szülő, ha csak egy mezei úszó- vagy kajaktáborba, esetleg napközis táborba szeretné csemetéjét elvinni. Hiába: a gyerkőcök nyári elfoglaltsága mindig is kemény dió marad.
Miközben lassan már nekem is azon kell törnöm a fejem, hogy a mi gyerkőcünk miként töltse majd el hasznosan a vakációit, egyúttal próbálok arra is visszaemlékezni, hogy gyerekként, én hol nyaraltam a szünidőben.
Kétségtelen, hogy a legemlékezetesebb nyaralások Zánkán voltak, az akkor már lassan széteső szocializmus gyerek fellegvárában. Fenomenális volt, a maga hülyeségeivel együtt.
A belépőm egy hatalmas pofon volt, mert az első napon kötelező díszfelvonuláson, úttörőhöz nem méltóan rágóztam, és ezt zokon vette az egyik táborvezető.
Egyébként minden izgalom a szálláshellyel kezdődött. Volt ugyebár a nyári meg a téli tábor. Ez utóbbit fűteni is lehetett, de rém unalmas volt, ráadásul a felügyelő tanárok is jobban szem előtt tarthattak bennünket.
Sokkal több perspektívát kínált a téli tábor, ahol hatalmas gangokon lehetett rohangálni, lepukkadtabb is volt, viszont a balhésabb úttörőknek ideális helyszínként szolgált.
A nyári szálláshely különös báját az adta, hogy itt éjszaka őrt kellett állni. Ez a következőképp nézett ki: az udvar közepén állt egy üvegbódé, oda bevackolta magát két úttörő kispajtás 1-1 zseblámpa és hatalmas karéj zsíros deszka kíséretében.
Ezt követően a delikvensek védték a tábort. Azt soha senki nem kérdezte, hogy kitől is, meg egyáltalán mi a teendő, ha ellenséges csapatok lepnek meg bennünket?
Persze mondanom sem kell, hogy véresen komolyan vettük.
A táboros tematika, hogy is fogalmazzak, meglehetősen érdekes volt. Az első alkalommal például a "számítógép őrök" csoportjába kerültem. Most is röhögnöm kell, ahogy gépelem ezt a szót. Hogy ez mit is takar, azt örök homály borítja.
A nap egy kis részében betereltek bennünket egy potyogó mennyezetű helyiségbe, ami gyanúsan vizes is volt, s itt 2-3 gyerekenként lehuppantunk egy Commodore 64-es gép elé. Hát, ez maga volt a csoda, akkortájt. Bár engem nem különösebben rendített meg a látványa, mivel 10 esetből 8-szor használhatatlannak bizonyult.
Zánkán láttam először és utoljára mongol úttörőt, s itt használtam talán az utolsók közt alumínium háromszög tálcát.
Néha még úrrá lesz rajtam ez a menza-nosztalgia.
KV.
