Remeg a gyomrom. Átfutom az összes reggeli hírt, tv-műsort. Elintézem a legfontosabb telefonokat, hogy mindenki jól van-e, s ekkor hagyom, hogy átmossanak az érzések.
Rettegek, én nem akarok, nem merek az utcára kimenni. Hogy engedjem ki a gyereket játszani? Elindulhat-e a mindennapi élet?- nem hagynak a kérdések nyugodni.
Ti lennétek az én demokráciám? Ti, akik állati ösztönökkel felvértezve tiportok le mindent és mindenkit? Ti, akik jó mókának tartjátok a rendőr fejének szétverését, autók felgyújtását, és egy épület ízzé-porrá zúzását?
Ti, akik hörögve, véres fejjel törtök be embert, tárgyakat, demokráciát?
És ti, akik mindeközben cinikusan és némán hallgattok? A "mi megmondtuk előre" rosszmájúságával örvendtek?
Lám, a kitartó uszítás, a gyűlölet igehirdetését mindig meghallja az erre fogékony csőcselék.
És veletek mi van? Akik mellveregetve vallottátok be, hogy képen hazudtatok bennünket éveken át?
Igen, tudtuk, sejtettük mindezt. De a könnyed stílus, és a felette megeresztett vállrándítás elképeszt mindnyájunkat.
Igen, azt is tudjuk, hogy mindenki hazudik, de emberből vagyunk, és a képtelenség érzése ellenére is el akarjuk hinni a hazugságot.
És mi van azokkal, akik komolyan veszik a demokrácia játékszabályait? Ők azért még kimehetnek az utcára? Nekik enged még szólást a vadállattá átvedlett pusztítás?
Tüntethetünk, szólhatunk másképp is?
Igen,hinni szeretnék benne.
K.V
