A születés után talán az egyik legnagyobb stresszhatás a gyerek életében, a hivatalosan deklarált felnőtté válás.

Azaz a 18. életév betöltése, s vele mindjárt az érettségi. Nem elég, hogy élete első, igazi, sokak számára valóban sorsdöntő megmérettetésén kell helyt állnia, ráadásul még az egész világ, beleértve saját szüleit is, azt harsogja: "most már felnőtt vagy fiam, meg kell állni a saját lábadon!"

Pedig ő még - amellett, hogy büszke persze egy kicsit - sok tekintetben gyerek! S éppen most nagyon is szüksége van az anyai ölelésre, a biztatásra, hogy fogják a kezét a vizsgák előtt, hogy ott legyenek a közelében, mikor kijön az írásbeli, a szóbeli után.

Kinek is mondhatná el, hogy izgul, fél nem csak a vizsgáktól, hanem, hogy mi lesz azután? Igaz, sok mindent tud már, némi élettapasztalatot is gyűjtött már, de tele van kérdésekkel. Mi lesz, ha nem sikerül? Mit fognak szólni? Mit fogok csinálni? S ha sikerül is bejutni az egyetemre, főiskolára, jaj újabb vizsgák jönnek? S egyáltalán, hogyan lesz most tovább, ha én már felnőtt vagyok?

De hát, hogyan is merné ezt kimutatni, mikor őt már felnőttnek kiáltották ki? S sokan közülük inkább magukba zárják a stresszt, flegmának, kicsit nagyképűnek mutatkoznak inkább, mit hogy elárulják a lelkükben dúló viharokat. Többségük persze azért jól-rosszul megoldja a problémát, s megáll a lábán, amit azután a szülő nagy büszkeséggel kinyilatkoztathat: "na, ugye, hogy megállt a lábán!"

Ám itt, és ekkor megpattanhat valami szülő és gyerek között, ami később odavezethet, hogy úgy érzi, mindent egyedül ért el, nincs szüksége szüleire, s nincs miért hálásnak lennie, törődnie velük, hiszen ők se törődtek vele.

Vagy mégsem ilyenek a mai "érett" 18 évesek?

B.B.