Eltölti őket a rémület, hogy miből fog megélni, miből fogja fizetni az emelkedő hiteltörlesztést, vagy egyáltalán a számlákat, az ételt, a ruházkodást. Kétségbeesetten rohangál körbe-körbe a szobában, vagy csak ül magában roskadtan a kanapén, és naponta ezerszer felteszi magának a kérdést: mit csináljak? És dühében, vagy bánatában keservesen sírva fakad.
Megértem őket. Én is voltam így. Szinte egy pillanat alatt úgy éreztem mindennek vége. Megkaptam a felmondásom, ott voltam egy félig üres lakásban, a tizenéves gyerekemmel - a férjem akkoriban ment el, ráadásul külföldre, így gyerektartásra se számíthattam - és csak ültem a kinyitott franciaágyon és zokogtam. Mi lesz velem, mi lesz velünk?
De a sírás, és a fejemben száguldó ezernyi gondolat és kérdés jót tett. Kioldotta belőlem a feszültséget, és elkezdhettem végre józanul gondolkodni.
Ennek már közel 20 éve. És túljutottam rajta. Igaz nem indíthattam saját vállalkozást - pedig diplomám, nyelvtudásom, és állítólag tehetségem is lett volna hozzá - de találtam munkát, felnevelhettem, sőt útjára indíthattam a gyerekemet, lakáshoz juttathattam, s van két gyönyörű unokám.
Mert tudtam, túl kell jutnom rajta, élni akarok, élnem kell, mert a gyerekemnek, családomnak szüksége van rám. És elkezdtem minden követ megmozgatni, minden kapcsolatot összeszedni, mindenhova szólni. És lett munkám, mielőtt a 30 napos felmondási időm lejárt volna.
Mondhatják, könnyű volt diplomával és nyelvtudással. De higgyék el nem volt könnyű, és nem is ez a lényeg. Mert mindegy, hogy milyen végzettsége, tudása van embernek, amikor bizonytalan helyzetben érzi magát, akkor mindent, önmagát is átértékeli, és sokszor alulértékeli, a reménytelenség miatt. És szidja a munkáltatóját, a rendszert, és mindenkit.
De nem érdemes. Ott és akkor jöttem rá én is, hogy az ember igazán önmagára, saját családi és baráti kapcsolataira számíthat.
És most, úgy tűnik "a történelem ismétli önmagát" - mások, sokak számára.
Lehet sírni, üvölteni, lehet szidni a kormányt, a politikusokat, a bankokat. Lehet kimenni az utcára, tüntetni, kis, vagy nagy forradalmat csinálni. De attól, gyorsan és hirtelen nem fog változni semmi. Mindez legfeljebb arra jó, hogy kiadjuk magunkból a feszültséget. De a megoldást mindenkinek, magának kell most megtalálni. Nem tud várni senki hónapokat, vagy éveket, amíg a politikusok megoldják a helyzetet. Higgyék el nincs olyan párt ma Magyarországon, amelyik gyors megoldást tudna hozni. Ez is az egyik hátránya annak, hogy az egyik láncszeme vagyunk a világot behálózó gazdasági rendszernek. De előnye is! Hiszen, ha jól figyelték a híreket, Izland összeomlása éppen a "belterjesség" miatt következett be.
Ne várjanak hát arra, míg mások, kívülállók megoldják majd gondjaikat! Kezdjenek el most, azonnal józanul gondolkodni. Reálisan felmérni lehetőségeiket, kapcsolataikat, képességeiket.
Készüljenek fel, hogy ha kell, hogyan tudják "összehúzni" magukat, csökkenteni kiadásaikat, esetleg ideiglenesen elhagyni családjukat, ha másutt adódik munkalehetőség.
Sajnos, az élet állandó kompromisszumokból áll, még ha ez eddig nem is tudatosodott bennünk. És állandó változásból, változtatási kényszerből.
De meg kell tennünk, és csak mi tudjuk megtenni, mert az erőnek bennünk kell lennie.
