A kilencvenes évek közepén jártam először Tibetben. Akkor még nagyon más volt a világ arrafelé, sokkal autentikusabb, mondhatni elmaradottabb volt ez a vidék. Egy hátország, amit évtizedekig nem fejlesztettek. Miután 1951-ben, Kína elfoglalta Tibetet, inkább rombolt, semmint épített volna itt. Az évszázados szokásokat, a vallást próbálta megszüntetni. Szerencsére ez nem sikerült, a tibetiek a mai napig ragaszkodnak a hagyományaikhoz és a buddhista hitükhöz. Azóta többször visszatértem Tibetbe és tanúja voltam a hatalmas változásoknak. Jöjjön néhány történet a múltból, hogy még kontrasztosabb legyen a jelen.
Élet a kolostorokban
Miután meglátogattuk a dalai lámák egykori téli rezidenciáját, a Potala palotát és Tibet legősibb templomát, a Csokang templomot utunk a Sera kolostorhoz vezetett. Ezen a szent helyen sajátítják el a szerzetestanoncok a vitatkozás, a logikus érvelés művészetét. Délutánonként a kolostor udvarán jó egy órán keresztül gyakorolják ezt. A napfényes udvaron párosával dolgoznak a diákok, az egyikük áll és ő kérdez, a másik ül és ő válaszol. Mindezt nagyon gyorsan teszik, amikor a rendelkezésre álló idő letelt, ezt tapssal jelzik egymásnak.
A Drepung kolostorban, fénykorában tízezer szerzetes élt, ez volt a legnagyobb kolostor. Hatalmas templomában elhagyatottan sorakoznak a hosszú padok, ma már csak pár százan mormogják a mantrákat a szertartások alatt. A konyhája tele van óriási üstökkel, tűzhelyekkel, látogatásunkkor csak egyben égett a tűz és gőzölgött rajta a jak vajas tea, a tibetiek nemzeti itala. A konyhán dolgozó szerzetes minket is megkínált ezzel a sós, zsíros teával, szívesen megkóstoltuk, de nem lett a kedvencünk. Odafelé menet keselyű rajt láttunk a kolostor mögötti legmagasabb hegycsúcs körül lebegni. Idegenvezetőnk elmondta, hogy Tibetben ősi szokás szerint égi temetkezés zajlik, az elhunytak testét feldarabolják és így vetik őket a keselyűk elé a hegyekben. Ez nagyon kegyetlenül hangzik számunkra, de az ő hitük szerint, így jutnak át gyorsan a másvilágra és születhetnek újjá minél előbb. A kínaiak az 50-es években már be akarták tiltani ezt a szokást, de azóta sem sikerült. Továbbra is így temetkeznek a hagyományt tisztelő vallásos tibetiek.
Az időjárás kicselezett miket
Tibetben az időjárás általában a téli időszakban ideális a turistáskodáshoz, amikor mi jártunk itt. Éjjel fagypont alá süllyed ugyan a hőmérő higanyszála, de amint kisüt a nap, a hőmérséklet felmelegszik. Délben már egy pulóver is elég a napsütötte, ragyogó kék ég alatt. Éppen ezért váratlanul ért minket, hogy ez egyszer csak megváltozhat és keresztül húzhatja számításainkat.
Utolsó nap hajnali 5-kor indultunk a szállóból a reptérre, mivel a délutáni erős szél miatt, csak délelőtt indultak repülőgépek innen Chengduba. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy homok vihar tombol, és olyan rosszak a látási viszonyok, hogy se leszállni, se felszállni nem tudnak a gépek. Vártunk pár órát, de nem változott a helyzet.
Ott álltunk kilencvenkét utassal és lassan már az ebédre kellett gondolni. Ekkoriban a reptéren egyetlen kis büfé volt csak, három doboz instant tésztával, meg valami sós ropogtatni valóval. Hajnali négykor ettük meg a reggelinket, szükségünk lett volna ebédre. Na de hol? A reptér mellett találtunk egy szállodát, reméltük, étterme is van. Volt, de egy lélek sem dolgozott a konyhán. A recepción árválkodott egy ember, tőle kérdeztük, hol a szakács. Szerencsére végül megtaláltuk őt és rávettük, hogy egy óra alatt összeüssön nekünk valamit. A szálloda kongott az ürességtől, így nem okozott gondot, hogy kibéreljünk egy-két szobát azoknak, akik le akartak pihenni. A többiek Chingan sört iszogattak a napfényes udvaron, majd asztalhoz ültünk. Nem vártunk ínyenc fogásokat, csak az éhünket akartuk elütni. Mint mindig, most is valami csodás dolog történt. Három fogásból álló lakomát szolgáltak fel friss zöldségekből, metélt tésztát pikáns szósszal és egy felejthetetlen levest, aminek az ízét ma is a számban érzem. Egyszerűen volt elkészítve: csak friss paradicsom és felvert tojás volt benne, az összetevők harmóniája adta a feledhetetlen ízét.
Ebéd után felkerekedtünk, visszatértünk Lhászába. A délutánt a Norbulinka palotában és kertjében töltöttük. Ez volt a dalai lámák nyári rezidenciája, egy sokkal kisebb, barátságos lakóépület egy park közepén. Az épület felé sétálva, énekszóra lettünk figyelmesek. Felnéztünk és láttuk, hogy tibeti asszonyok ütemes táncot járnak a tetőn. Így javították ki a döngölt agyagos földet az épület tetején. Olyan volt, mint egy színházi előadás, a reflektor a Nap volt, mi meg körben álltunk és ámulva hallgattuk a szép dalt. Ezzel a békés, boldog délutánnal kaptuk meg a jutalmunkat a hosszú és izgalmakkal teli nap után.
Tibet ma
Ezek a történetek több mint húsz évvel ezelőtti időkre nyúlnak vissza. Azóta sokszor voltam Tibetben és megtapasztaltam, hogy egyre nagyobbak a változások. A régi épületek helyén hatalmas modern kínai lakótelepek épültek több százezer ember számára, akik az évek folyamán ide települtek. A régi piacokat, kisebb boltokat felváltották a hatalmas, modern, csupa fém és üveg áruházak. A Joghang templom előtti téren nincs már meg a Borkhar piac. Szerencsére a zarándokok továbbra is elözönlik a várost, de a Potala palotába csak meghatározott számú látogató mehet be naponta és mindenki csak egy órát tölthet ott. Így sokkal kevesebb termet lehet megnézni, az épület nagy része le van zárva. Megépült a négy sávos autópálya a reptérről a városba és egy modern vasút hozza az utasokat Tibetbe. Azt remélik, mindez hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez.
Az utolsó útjaimon már luxus szállodákban laktunk, süppedő szőnyegekkel, tibeti antikvitásokkal díszített folyosókon sétáltunk a szobánkhoz, ami minden kényes igényt kielégített. Hipermodern tágas fürdőszoba, a kényelmes bútorok és a tökéletes fűtés várt minket. Már senki sem emlékezett a kezdetekre, amikor még úgy éreztük egy igazi nagy kaland részesei vagyunk a világ egyik legkülönlegesebb pontján.
Földváry Eszter más cikkeit itt olvashatod:
Utazás az Orient expresszel a Selyemúton
