A titok fogalma kettős: egyszerre izgalmas és nyugtalanító is. Értékké válhat tőle bármi: amire kimondjuk, hogy ez titok, attól a pillanattól kezdve védőburkot kap. Elvileg.

Titkot birtokolni és magunkban tartani jóleső vagy borzongató érzés, elszigetel másoktól.

Lehet súlyos teher, s a tőle való megszabadulás megkönnyebbülés is egyben.

De vajon hány olyan titok van, ami titok is marad?! A titkok őrzése sok energiát és odafigyelést követel, s nagy az esély a lebukásra is, hiszen könnyen belefáradhatunk az őrzésbe.

Az, hogy mennyi titkunk van, személyiségünkön áll. A gyerekkorunk a titkolózásról szól, a tikok kiderítéséről, titkok kreálásáról. Aztán felnőttként más a hozzáállásunk. Pletykaszakértők szerint a nők sokkal több titokhoz jutnak életük folyamán, mint a férfiak, és akármennyire is furcsán hangzik, jobb titoktartók is egyben.

Felnőttkorban talán szerteágazóbb azon dolgok köre, amiből titkot csinálunk,  vagy a társadalom sugallja, hogy titok. Intim betétek, titkos kencék, ruhadarabok, amiről mindenki tud, mégis titokként, különleges, fel nem fedett csodaként kezeljük őket.

A titoktartásnak az etika szerint három klasszikus típusát különböztetjük meg: a természetes titok meg nem tartása szeretetellenes cselekmény. Ezeket csak akkor szabad felfedni, ha megőrzésükkel bizonyíthatóan súlyosabb igazságtalanságot okoznánk, mint megtartásukkal. Ezek az intimszféra titkai.

A megígért titok nevében is mutatja, hogy esküt, ígéretet tettünk megőrzésére. S a harmadik fajta titok a hivatalos titok a foglalkozás vagy a hivatás gyakorlásával kapcsolatban megszerzett bizalmas információ (orvosok, ügyvédek, tanácsadók esetén).

A titkok felfedése mellett ennek ellentétéről is érdemes szót ejteni, a felesleges titkolózásról. Ez ugyanúgy gyengíti az emberek közti kötelékeket, bizalmatlanságot szül.

Vajon egészséges, ha vannak titkaink? Miért van mégis, hogy folyton a lelkünkbe akar mászni mindenki? Kiismerni, kivesézni, kifordítani, belénk hatolni? Minden titkunkra szert tenni?

Freudi örökség ez alighanem. Ha nem tárjuk fel lelkünk legmélyebb bugyrait, betegek maradunk.

Van ma még a titok szónak létjogosultsága?

Talán azért ebben a személytelen, nyilvános színpadként funkcionáló világban, amikor a sztárok is a szemünk előtt élik mindennapjainkat, még egészséges, ha vannak a titkot becsületben tartó magányos harcosok. Akik nem politikusok, nem orvosok, nem ügyvédek. Egyszerű földi halandók. Akikre bártan bízhatnak titkokat, mert nem kotyogják ki. Akik titkok terhe alatt nyögnek, de mégis tisztábbak. És akiknek a jelenléte sokakat idegesít, mert nem adják ki magukat egykönnyen.

Talán nem nagy bűn ez, hogy ezeknek az embereknek a táborát gyarapítom. Talán nem vagyok egyedül... Fájdalmas küzdelem.

KV