Gyerekként sosem szerettem igazán.
Talán csak akkor, amikor vidáman rám mosolygott, és aranylón megcsillogtatta a körülöttem lévő világot. Olyankor csendesen átmelegítette a szívemet, és még azt is megbocsátottam neki, hogy elvette tőlem a gyönyörű balatoni nyaramat. Sejtettem, hogy megint becsap, épp csak egy kicsit elvarázsol, hogy aztán mindent szürkévé, könnyessé és szomorúvá tegyen. Haragudtam rá, mert minden szeptemberben könyörtelenül betuszkolt az iskolába. Gyűlöltem a szobába zárt viharos napok, a kifordított esernyők, a gumiszagú ormótlan csizmám, az arcomba csapódó latyak és a sáros játszótér miatt. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, hajtottam gondolatban az idő kerekét egészen karácsonyig.
Hittem, hogy egyszer végleg eltűnik…
De Ő nem hagyta, hogy elforduljak tőle.
Kitartóan, mint egy szerelmes udvarló, minden évben megjelent. Olyankor leterítette vöröslő avarszőnyegét, vállamra borította napsugarakból szőtt takaróját, megkínált zamatos gyümölcseiből, és büszkén töltött legújabb borából. Napokig mesélt az elvándorolt madarakról, az elmúlás szépségéről és fájdalmáról, vigasztalt a csonka esernyők miatt, majd boldogan énekeltünk, táncoltunk az esőben, és megmutatta, hogy festeni színes szürkékkel is lehet.
Most is itt van velem, itt van újra, én pedig nem hajtom az idő kerekét… Szeretem.
József Attila: Ősz
"Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
