Bombera Krisztina: „Kerülöm a nyertes-vesztes játszmákat.”

A magánéleti mélyponton, a konfliktusos emberi kapcsolatokban hogyan tudtad túltenni magadat a kríziseken? Mi a belső erőd, ami tovább vitt?

A váltáshoz kapcsolódó jó viszonyom kicsit kárára is megy az emberi kapcsolataimnak. Többet kellene néha küzdenem értük. Van bennem önkritika ezzel kapcsolatban. Ha valami nem megy egy emberi kapcsolatban, gyorsan tovább lépek. Pillanat alatt le tudok zárni kapcsolatokat. Azt hiszem, ez egyfajta önvédelem nálam, mivel konfliktuskerülő alkat vagyok. Utálok másokkal küzdeni, hogy bebizonyítsam, nekem van igazam, messziről kerülöm a nyertes-vesztes emberi játszmákat. Vannak helyzetek, amelyekbe érdemes lenne beleállni, de mivel nem akarok harcolni, inkább elszaladok az ellenkező irányba.

Milyen a viszonyod az idővel? Hiszen az idő múlása is változás.

Világéletemben nagyon rosszban voltam az idővel. Vele van egyedül harcom. Folyamatosan megpróbálom legyőzni, az az igazság, minden áldott nap ő győz. Nem értem, hogy lehet ez, mert már fantasztikus taktikáim, stratégiáim vannak például arra, hogyan lehet A-ból B-pontba eljutni nulla idő alatt. De ez soha nem sikerül, következésképpen elég késős alkat vagyok. Mindig úgy érzem, hogy túl kevés dolog fér bele az időmbe, ez pedig végtelenül bosszant. Előre aggódom, az öregedés folyamatában vajon az idő mennyit fog röhögni rajtam.

Mit tanítasz a gyerekeidnek a változásról? Hogyan neveled őket, hogy rugalmasan kezeljék a nehéz helyzeteket?

Az ő kicsi gyerekkorukban még intenzívebbek és látványosabbak voltak a változások, az alkalmazkodás, mint az én gyerekkoromban. A lányom egyéves, a fiam hároméves volt, amikor hipp-hopp elköltöztünk az Egyesült Államokba, majd hazajöttünk, később, 2014-ben újra visszamentünk egy évre. Többször költöztünk Budapesten is. Óriásiakat utaztunk úgy, hogy nem tudtuk, mit hoz a holnap. Ebben nagyon hasonlítok a szüleimhez. A gyerekeim viszont mások. Rájuk hat a mai korszellem, tudatosabbak, mint én voltam. Nemcsak érdeklődnek dolgok iránt, hanem tudatosan cselekednek is. Izgatja őket a későbbi megélhetésük, a globális verseny, az, hogy melyik egyetemen tanuljanak tovább, és itthon, vagy külföldön. Kicsit sajnálom őket, ennek a generációnak több szorongást jelent a jövő, mint egykor nekünk, akiknek a kommunizmusban nem volt jövőképünk, ettől viszont nyugodtabb gyerekkorunk volt. Nem voltak egzisztenciális különbségek, a verseny nem globális volt, hanem helyi, városi. Én igyekszem oldani bennük a szorongást, próbálom rávenni őket arra, hogy a mával foglalkozzanak és ne a holnappal. Hiszen a mából lesz a holnap, amit ma megtanulsz, amilyen élményekkel és tanulságokkal ma fekszel le aludni, abból lesz a holnap.