„Teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból a lombikprogramot, mert súlyos bűnöket követünk el vele” – nyilatkozta pár hete ismét Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki konferencia elnöke. A kormány ugyan nem állt mellé, de a püspök kitart amellett, hogy a lombik helyett olyan módszerekhez kell folyamodni, ami nem jár együtt megfogant életek elpusztításával.

• Én nem haragszom a püspök úrra, - mondja Brezina Kinga szinte nevetve -, inkább csak sajnálom, mert nem tudja, miről beszél. És ezt nem úgy értem, ahogyan legyintünk valakire, aki butaságokat mond, hanem, hogy ő valóban nem ért hozzá, tehát nem lát bele, így azt sem tudja, hogy nincsenek elpusztított életek. Én nem ismerek olyan szülőket, akik hátrahagytak volna embriót, mondván, van már egy-öt gyerekünk, több nem kell. Minden szülő él az összes lehetőséggel.

Brezina Kinga Fotó: Facebook/Kingania

• Sokkoló volt, amikor kiderült, hogy természetes úton nem lehet gyereketek?

• Hát, nem voltunk nagyon vidámak, de én azonnal azt kerestem, mi a megoldás. Számunkra az is út lehetett volna, hogy örökbe fogadunk. Teljesen azonos értékűnek gondolom a gyerekvállalás ezen módját is. Egyet tudtunk biztosan, hogy lesz gyerekünk, mert mi így láttuk magunkat családként. Miközben szerintem semmi baj azzal, ha valaki nem szeretne, messze jobb, mintha csak egyfajta elvárást teljesít a társadalom, a család, vagy a párja felé.

• Nektek mi volt az út? Kivizsgálások, inszeminációk és aztán lombik?

Nálunk a lombik volt az egyetlen opció. És köszönöm a jóistennek, hogy ha nem is elsőre, de viszonylag hamar várandós lettem a nagyobbik fiammal. Pár évre rá pedig megszületett a kicsi is - de ő sem egyből.

• Volt valami különleges elvárás az orvos részéről, hogy mit szabad, mit nem?

• Nem, de az a helyzet, hogy ez is nagyon változó. Ismerek olyat, aki mozdulatlanul feküdt és sajnos mégsem sikerült, meg olyat is, aki elképesztően aktív volt és gond nélkül megmaradt terhesség. Én semmit se változtattam az életvitelemen.

• Azt mondtad, nem elsőre fogantak meg a fiúk…

• Vannak veszteségeink, igen, de szerintem a gyász egy nagyon intim dolog, erről nem szeretnék bővebben beszélni.

• A fiaid tudják, hogy ők lombikgyerekek?

• Tisztában vannak vele, de nincs lombiktudatuk – ha létezik egyáltalán ilyen kifejezés. Régebben jártunk találkozókra, de egy idő után nem volt kedvük ehhez, mi pedig nem erőltettük, így elmaradtunk onnan. Egyébként, ha megkérdezik tőlem, tudják-e a fiaim ’hogyan készültek’, akkor vissza szoktam kérdezni, hogy ti beszéltek-e arról az éjszakáról, amikor a tied fogantak? Én elég nyíltan kommunikálok mindenről, de nem hiszem, hogy része kell legyen az identitásunknak, hogy lássuk magunk előtt a fogantatásunk pillanatát.

• Az érvényes kérdés lehet, hogy jobban félti-e egy lombikos szülő a gyerekét?

• Ezt sem gondolom általánosnak. Úgy képzelem, hogy mindenki félti a gyerekét és inkább az adott apa, anya habitusa határozza meg ennek mértékét és milyenségét. Bennem legalábbis nem szokott feljönni, hogy ha már ennyit szenvedtem érte, akkor így vagy úgy. És ha az ő oldalukról nézem, akkor se látok különbséget. Nem érzékenyebbek, vagy sérülékenyebbek, mint a többiek.

Pont olyanok, mint a kortársaik. Bár - és most megcáfolom magam -, kicsit azért mások. Úgy szoktam mondani: mintha ezeket a gyerekeket a jóisten meghintette volna egy kis aranyporral…

• Így, hogy ismersz más hasonló utat bejárt családokat is, kimondható, hogy a lombikos párok kevésbé hajlamosak elválásra? Gondolok itt arra, hogy megerősíti a kapcsolatot mindaz, amin keresztülmennek.

• Statisztikát nem tudnék mondani, de talán általánosságban kimondható ez. Persze itt is igaz, hogy emberek, személyiségek találkoznak, nem két ’lombikos’ szülő, tehát azt nem gondolom, hogy pusztán a nehézségek végigélése összetarthatna párokat.

• Harmadik gyereket nem szerettetettek volna?

• Én mindig sok gyereket képzeltem magam köré és egy időben a kisebbik fiam is nagyon szeretett volna egy tesót, hogy ne ő legyen a legkisebb, de így alakult… Köszönöm a jóistennek, hogy ők egyáltán vannak! És ne felejtsük, hogy azért ez tényleg nagyon nehéz út. Fizikálisan, mentálisan, anyagilag és érzelmileg is. Azóta viszont született a családban egy ikerpár, akikkel lehet babázni, és így mindenki boldog.

A Nia tánc segíthet oldani a lelki gátakat Fotó: Schumy Csaba

• Te Nia tanár vagy, ami nem csupán egy tánc, de egyben egy terápia, ami megnyit, old, segít kapcsolódni a testünkhöz, lelkünkhöz. Volt bárki olyan az eddigi csoportjaidban, aki régóta nem tudott teherbe esni, de néhány Nia óra után állapotos lett?

• Volt ilyen, mert sokszor valóban ’csupán’ lelki oka van a vágyott terhesség létrejöttének – és nem mindig a nőben! -, de azért azt nem merném kijelenteni, hogy pár óra tánc után bárki várandós lesz. Szóval nem vagyok varázsló. Az is nagy butaság, amikor azt mondják valakinek: engedd el, akkor majd sikerül! Nem. Nem mindig sikerül, mert nem mindig sikerülhet. Az pedig, hogy fizikális akadálya van-e a teherbeesésnek, csak akkor fog kiderülni, ha orvoshoz fordulnak a párok, aztán majd a vizsgálatok megmutatják, mik a lehetőségek. És bizony nagyon sokszor az egyetlen esély a lombikbébiprogram.

Tehát igenis helye van az életünkben, mert enélkül az eljárás nélkül sok csodálatos embertől fosztanánk meg a világot. Például olyanoktól, mint az én fiaim.