„Ami jön, fogadjátok,
Ami megy, engedjétek.
Ennyi az egész.”
Régóta ez az idézet van a telefonom háttérképernyőjén – van, aki Zen bölcsességnek véli, más Popper Péternek tulajdonítja. Naponta többször emlékeztet rá, hogy a kontrollvesztés néha törvényszerű: el kell fogadjam, hogy nem csak tőlem függ, mikor mi lép be az életembe és mikor mi hagyja el azt.
Csakhogy olyan nehéz ezt a bölcs mondást nem csak mantrázni, de a gyakorlatban is megvalósítani. Éles szituációkban. Engedjem el, amiről azt hiszem, a boldogságom alkatrésze és derűsen fogadjam, ha rám borít egy lavór szart az élet? Hát ki az Isten tud Zen Buddha lenni egy fájó szakításnál, egy nem várt anyagi kárnál, egy szerettünk elvesztésénél vagy amikor kiderül, hogy betegek lettünk? Ki tud mosolyogni, amikor visszaállít minket az élet a startvonalhoz, és azt mondja: na, akkor tessék újrapróbálni. Hogy fáradt vagy, eleged van és igazságtalanságnak érzed? Akkor is.
Aki jógázik, vagy szokott meditálni, az tudja, milyen fontos a légzés tudatos megfigyelése. Be és ki. Be és ki. Beszívom az újat, de nem tarthatom bent örökké, mert akkor megfulladok. Ki kell engedjem az elhasználtat, de úgy sem maradhatok – akkor is fulladás a vége. Be és ki. Be és ki. Újra és újra. De ugye azért nem gondolja senki, hogy MINDEN levegőd kicserélődik MINDEN egyes lélegzetnél?
Amíg élünk és levegőt veszünk, addig a kilégzést belégzés követi – és csak nagyon rövid ideig tudjuk ezt a természetes folyamatot tudatosan megakasztani. A hepe után hupa jön. Az éjjel után nappal és a tél után tavasz. És bár ezeknek az idejét és ritmusát nem mi határozzuk meg, de attól még bízhatunk a rendjükben. Abban, hogy egy égi nagy karmester látja és tudja, mi miért történik és nekünk csak az a dolgunk, hogy figyeljünk és „söprögessünk”. Mert a takarítás nem csak arra jó, hogy kidobjuk a szemetet, hanem arra is, hogy megtaláljunk valamit, amit már régen elveszettnek hittünk.
Ezt is olvasd el:
