Mikortól öregszünk?

Másnak ehhez már elég, ha a liftben egy kisiskolás fiú lecsókolomozza.

Fura gondolat, hiszen egész életünk az öregedésről szól. Kiskorunkban mindannyian azt vártuk mikor leszünk felnőttek, önállóak, saját keresettel rendelkezők, függetlenek. Úgy véltük a bűvös 18-dik életév betöltése majd meghozza számunkra az áhított szabadságot. Mégis, mi változott igazán? Nőtt a felelősségtudatunk, változtak az igényeink. Ez lenne az öregség? Hogy már nem szomjazzuk a tömeget egy koncerten vagy fesztiválon? Hogy nem akarunk már mindenkit megismerni, mindenkinek megfelelni, vagy hogy a világ megváltását már átengednénk másnak? Korosztályos változásnak nevezik ezeket a (ha lehet így mondani) tüneteket? Vagy az öregség inkább személyiségünk folyamatos kiteljesedése? Ez utóbbi a legvonzóbb elképzelés. Mondhatjuk úgy, hogy életünk útján bármivel is találkozunk, marad belőle valami, amit aztán képzeletbeli hátizsákunkba teszünk, és visszük magunkkal. Ez tesz minket folyamatosan gazdagabbá. Ez a szó is, hogy „öreg”, nagyon negatív csengésűvé vált, pedig a kor előre haladtával lelkünk szebb lesz, megértőbbekké, magabiztosabbakká válunk, könnyebben igazodunk ki az embereken. Vagy csak testünk változásai, az első ráncok, vagy a kissé megereszkedett bőr jelzi számunkra, hogy idősödünk? Sajnos divat lett ezt katasztrófaként megélni, és az első jelek hatására a plasztikai sebészhez rohanni. Hoppá, akkor fogalmazhatunk úgy is, hogy akkor kezdünk öregedni, amikor már plasztikai sebészhez járunk?

A legfontosabb, hogy hogyan állunk hozzá az öregedéshez. Olyan jelenségként fogjuk fel, ami ellen harcolni akarunk minden eszközzel, vagy amit elfogadva, az előnyeit hasznunkra fordítva jobbá akarjuk tenni magunkat. A kettő nem zárja ki egymást, meg kell találnunk az aranyközéputat, ami majd megteremti bennünk a harmóniát.