Miért az olimpián jelentik be sportolóink, hogy abbahagyják a versenyzést?

Az idei olimpiai játékok alkalmával (vagy előtte, vagy közben, vagy pedig a versenyek után) több magyar sportoló jelentette be, hogy abbahagyja a versenyzést, többször már nem indul sem hazai, sem pedig világversenyeken. Cseh László például már Tokió előtt arról nyilatkozott egy vele készült interjúban, hogy feleségével átbeszélve, közösen hozták meg azt a döntést, hogy az idei olimpián ugyan még utoljára elindul, de ezzel a versennyel abba is hagyja az úszást. Az interjúban arról is beszélt, hogy „így a lelkének is könnyebb, hogy megszabta, mikor van vége”.

Hosszú Katinka visszalépésekkel és egy hetedik helyezéssel tarkított olimpiai szereplése után pedig egy másfajta taktikát (stratégiát?) választott, ő gyakorlatilag most is függőben hagyta, vajon folytatja-e az úszást, vagy sem. Mint azt több helyen is nyilatkozta: „Az eredményeket látjuk, de arra még nem tudok válaszolni, hogy mi miért történt” – mondta, ám hozzátette, így biztosan nem tudja abbahagyni az úszást.

Amikor nézi az olimpiai közvetítéseket, a sporton, a sportteljesítményen kívül mi az, amire még figyelni szokott? 

Bár a szakmám miatt van bennem egy levetkőzhetetlen rutin, hogy a dolgokra pszichológus szemmel tekintsek, és ebben a keretben is értelmezzem őket, az olimpiákat én is megpróbálom magánemberként nézni. Általában pedig azokra a sportágakra fókuszálok, amelyekhez van valamilyen személyes kötődésem, érintettségem. Ilyen a férfi vízilabda és a női párbajtőr.

De, hogy a kérdést se kerüljem meg: a vízilabda meccseken külön figyelek arra, hogy játék közben a sportolók milyen vízalatti stratégiákat szoktak bevetni (egymás ellen). Ezt pszichológusként egyfajta metaforaként is szoktam használni. Kiválóan alkalmas annak leírására, ahogy egy nárcisztikus személy „lerántja” a „víz alá” partnerét, hogy aztán ő érvényesülni tudjon.

A párbajtőrözőknél pedig érdemes arra figyelni, hogy egy látszólag vesztes pozícióból is miként tud felállni a sportoló fegyelmezett kognitív kontroll segítségével.

Ön szerint mennyire tekinthető bevett gyakorlatnak, hogy valamilyen nemzetközi versenyen jelentik be az élsportolók, hogy vége, befejezték. Mi ennek a pszichés háttere és lehetne-e egyáltalán csendben visszavonulni?

Barabási Albert László A képlet című könyvét hívnám segítségül a kérdés megválaszolásához. Szerinte a siker nem csak egy egyéni teljesítmény, hanem egy kollektív produktum. Így egy-egy sportoló sikerében nagyon nagy szerepe van a szurkolói (és egyéb) támogatásnak is. Ezt egyfajta szerződésként is lehet értelmezni, vagyis a sportoló tartozik a közönségének annyival, hogy előttük, vagyis a nagy nyilvánosság előtt jelenti be a távozását, és nem csak eltűnik a szemük elől. Ez egy gesztus a szurkolók felé, így lehet megköszönni az eddigi támogatást.

Feltételezem, hogy egy ilyen bejelentés nem egy pillanatnyi döntés eredménye; valójában mi játszódhat le a sportolóban, mire idáig eljut?

Azt semmiképpen se feledjük el, hogy az olimpiai felkészülés egy hatalmas csapatmunka, egy valóságos gépezet működik az olimpikon mögött, segíti a munkáját. Statisztikák készülnek, folyamatos elemzés zajlik, valószínűségszámítások, grafikonok arról, mekkora az esélye a győzelemnek, és mekkora egy esetleges kudarcnak. És valószínűleg ezekben a számítgatásokban az is benne van, hogy mikor érdemes abbahagyni, hogy hol lehet a csúcs, ahonnan még emelt fővel, sikerei teljében távozhat az élsportoló. Vagyis ez a pillanat egy hosszú előkészület eredménye lehet.

Ha már megszületett a döntés a sportolóban, hogy távozik, a bejelentés is megtörtént, kezdődik az új élet. Mekkora pszichés változásokkal jár az „új élet” kereteinek a megteremtése, egyáltalán hogyan lehet erre felkészülni?

Egy élsportoló gyakorlatilag az egész életét ennek a szent célnak, a sportnak rendelte alá, és persze ezt a pályát, magát az ívet sikerek tarkították. Arról azonban soha sem érdemes megfeledkezni, hogy mindez egyszer véget ér. Erre fel lehet készülni, ki lehet fejleszteni olyan „tartólábakat”, amelyek aztán segíteni tudnak a továbblépésben. Fontos, hogy minderre már menet közben érdemes készülni, vagy egy újabb karrierút megtervezésével, vagy – esetleg a magánéletben – családalapítással, egyebekkel. Bár az egyáltalán nem biztos, hogy aki sikeres sportoló volt, annak sikeres lesz a magánélete is. De arra is gondolni kell időben, hogyan fogom a napjaimat strukturálni. Azokat a napokat, amiket addig majdnem teljesen a sport, az edzések töltötték ki. És ahhoz is érdemes minél hamarabb hozzászokni, hogy idővel kevesebb lesz az ünneplés, a rivaldafény, de persze a terhelés is. A távozó élsportolóknak összességében tehát át kell keretezniük egész életüket.  Persze rendelkezésre állnak a jól begyakorolt, és korábban bevált védelmi mechanizmusok is. Az élsportolók nagyon megtanulták, hogyan zárják ki az érzelmeket az életükből, hogyan jegeljék azokat. Mindez persze adott esetben visszaüthet, csak azt nem tudni, hogy mikor és hogyan. Összegzésképpen: kell egy nagy adag alázat, józanság, bölcsesség ahhoz, hogy meghajtsák a fejünket a realitás előtt, ami persze egyáltalán nem olyan egyszerű, amikor még éppen „durrognak” a pezsgőspalackok.