Nem kell meggyőzni egymást, elég a megértés!
Civil Negyed: Közös Halmaz Alapítvány
Egy működő társadalomban helye van a civileknek. Sőt! Egy társadalom civilek, civil szervezetek nélkül nem is igazán működőképes. Kipótolják, kiegészítik azokat a tevékenységeket, melyeket az állam már nem tud elvégezni. A civil tevékenység nem a haszonról szól, kétirányú a hatása. Ahogy a bölcsesség szól: egy ember igazi mércéje az, hogyan bánik azzal, aki nincs hasznára. Civil Negyed rovatunkban hetente bemutatunk egy szervezetet, amely abban segít, hogy otthonosabban érezzük magunkat mindennapjainkban. A XX. századi magyar történelmi traumák feldolgozására alakult Közös Halmaz Alapítvány munkájáról Varga Sárával, az alap oktatási projektvezetőjével beszélgettünk.
Közös Halmaz. Egy hamisítatlan matematikai kifejezés. Először arra kérlek, hogy magát a fogalmat értelmezzük. Mit szerettetek volna kifejezni azzal, hogy ezt választottátok az Alapítvány nevéül?
A Közös Halmaz név arra buzdít, hogy bármennyire eltérően ítélünk meg bizonyos kérdéseket, próbáljuk meg azt keresni, ami összeköt, ne azt, ami szétválaszt. Ha leülünk beszélgetni, ki fog derülni, hogy a legkülönbözőbb emberekben is van valami közös.
Az Alapítvány azért alakult, hogy segítse feldolgozni a huszadik századi magyar történelmi traumákat.
Nem ez az első kísérlet, többen is próbálkoztak már ezzel korábban, jórészt sikertelenül. A Közös Halmaz miben tér el a korábbi próbálkozásoktól, és miért gondoljátok, hogy Ti most eredménnyel jártok?
Rengetegen segítik a holokauszt traumájának feldolgozását, mások a kommunizmus áldozataiét, megint mások foglalkoznak Trianonnal – és jellemzően nem állnak szóba egymással. Olyan szervezet viszont biztosan nincs rajtunk kívül, amelyik épp ezt a párbeszédet ösztönzi, amelyik azt üzeni, rendben van az, hogy egyik magyarnak az egyik, másik magyarnak a másik történelmi trauma sújtotta a családját. Ezeket nem méricskélni kell, hanem elfogadni, hogy mindenki mást hoz otthonról. Ha képesek vagyunk teret biztosítani a kibeszélésre, akkor van esélyünk a megbékélésre.
Honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy erre a feladatra alapítványt hoztok létre?
Azt tapasztaltuk, hogy bármilyen közéleti kérdés kapcsán előbb-utóbb odáig fajul a vita, hogy elkezdjük emlegetni a huszadik századból maradt sérelmeket. Ezek a vádaskodások mindig egyoldalúak: az egyik lekomcsizza a másikat, a másik lenácizza az egyiket. Ebből a tapasztalásból jött az ötlet, hogy próbáljunk meg tenni valamit a megosztottság felszámolásáért, a vitakultúra fejlesztéséért, a párbeszédkészség erősítéséért.
Honfitársaink érzelmi viszonyulása igencsak eltérő, már ami az elmúlt száz év történelmi eseményeit illeti. Vegyük először azokat, akiket szinte nem érint meg semmi, nem vesznek tudomást az egészről. Velük kell-e egyáltalán valamit kezdeni, vagy őket érdemes inkább egyfajta „boldog” tudatlanságban meghagyni? A felvilágosítás esetükben egyáltalán járható út?
Így van, valóban rengeteg viszonyulás létezik a múltunkkal kapcsolatban, és beszélgetni mindenkivel érdemes. Az, hogy sokan „nem vesznek tudomást az egészről”, nem jelenti azt, hogy semmit nem jelent számukra a közelmúlt; ezer oka lehet a téma elutasításának, a látszólagos közönynek. Az iskolai foglalkozásainkon gyakran előfordult, hogy a beszélgetés vége felé azok fogalmaztak meg erős mondatokat, akik egész odáig csendben voltak. Azoknak is érdemes megmutatni, hogyan éreznek mások, akiknek tényleg nem jelentenek semmit a múlt eseményei.
Vannak ugyanakkor azon honfitársaink, akik – családi szinten is – nehezen teszik túl magukat egy-egy komolyabb történelmi traumán, akik esetleg több huszadik századi sebet is hordoznak. Ezek lehetnek fantomfájások, de akkor is érdemes velük foglalkozni. Hogyan álltok hozzá ezekhez az esetekhez? Miként tudtok segíteni a traumák feloldásában?
Először is, mi a történelmi traumák feldolgozását nem egyéni, hanem társadalmi szinten segítjük elő. Mi tehát nem pótolhatjuk sem a családi beszélgetéseket, sem a pszichológiai segítséget. Mi azt ösztönözzük, hogy a saját megélés mellett képesek legyünk befogadni, hogy másoknak egészen más tapasztalatai, sérelmei vannak, és nem kell meggyőznünk egymást arról, hogy „márpedig a ti családotok szenvedése sehol sincs a miénkhez képest”. A foglalkozásaink, egyéb programjaink pedig gyakran családi tabukat törnek: volt, akire a filmfesztiválunk volt olyan hatással, hogy végre leültette az édesanyját, és minden lelki lomot kisöpörtek a szőnyeg alól.
Hozzászólás zárolva.