„Most érzem úgy, hogy megérkeztem” Interjú Pokorny Lia
Pokorny Lia nem panaszkodhat, saját bevallása szerint is jól telt számára ez az év. Kigyógyult a Covidból, és a betegséget, mint önismereti lehetőséget élte meg. Voltak színházi bemutatói is és ő játssza a Nagykarácsony című film egyik női főszerepét, ami az idei év vége nagy durranása lesz a hazai mozikban. Jöjjön hát egy évértékelő beszélgetés kedvenc színésznőnkkel, aki a napokban kerek születésnapot is ünnepel.
A Nagykarácsony lesz a nagybetűs karácsonyi film idén év végén. Ha lehet moziba menni, sokan megnézik majd. Szerinted most, a megváltozott világunkban nagyobb szüksége van az embereknek a nevetésre, mint a Covid előtt?
Igen. És nemcsak nevetésre, de szeretetre is. Hiába történt meg nyáron a nyitás, vannak emlékeink arról, milyen is hónapokig bezárkózva élni. Megint a nyakunkon van egy újabb hullám, nagyjából lehet látni, mi vár ránk. Az embereknek kikapcsolódásra van szükségük, hiszen folyamatosan jönnek a rossz hírek a médiából. Muníció, minőségi feltöltődés kell ahhoz, hogy mindezt kibírjuk. Egy jó filmmel gondolatban el tudunk egy kicsit menekülni a kevésbé vonzó valóságból. Olyan jó megmártózni egy olyan mozifilmben, amin sokat lehet nevetni, ugyanakkor megmelenget bennünket. Rádöbbent arra, hogy nem kell olyan sok dolog a boldogsághoz. Hagyjuk az értelmetlen játszmákat, fogjuk meg a kezét annak, aki szeret minket.
Elmondhatsz pár mondatot a szerepedről? Kit játszol benne és mit szerettél ebben a szerepben?
Egy anyukát alakítok, akinek a kisfia egy gyerekkórussal lép fel a karácsonyi vásáron. Elkísérem őt ide és itt megismerkedek valakivel. Azért volt érdekes ebben a filmben játszani, mert a rendező, Tiszeker Dániel nagyon jól vezeti a színészeket. Felüdülés volt számomra mást látni magamból a szerepben, máshonnan töltekezni, mint általában.
Karácsony előtt lesz még egy fontos esemény az életedben. Egy kerek születésnap.
Mondjuk ki bártan, 50 éves leszek. Sokan azt mondják erre, Jézus Máriám, ez már az öregkor! Én viszont életemben most érzem a legjobban magam. Bevallom, bennem is felmerül néha a gondolat, hogy 50 felett megszűnik létezni egy nő, de ilyenkor egy olaszországi élmény jut az eszembe. Két évvel ezelőtt gyönyörű barátnőimmel, akik ugyanúgy el voltak kámpicsorodva, hogy mindjárt 50 évesek lesznek, kint voltunk Olaszországban. Megláttunk egy étterem teraszán egy asztaltársaságot, négy 70 év környéki olasz hölgy ült együtt idős férfiakkal. A nők olyan szépek, magabiztosak voltak, tele élettel. Eszelősen jól néztek ki: a hajuk, a szemüvegük, a piros rúzs a szájukon, minden nagyon rendben volt. Teljes pompájukban élték meg a nőiességüket. A férfiak imádták őket az asztaltársaságuknál éppúgy, mint a pincérek és a járókelők rájuk mosolyogtak. Nálunk ez másképp van, nem tudom, hogy ezt a nők, vagy a férfiak generálják. Úgy látom, hogy a férfiak ijednek meg inkább 50 felett attól, hogy öregszenek és ezért gyorsan egy fiatalabb nőhöz szaladnak. Azt gondolják, így tudják elnyújtani az öregséget és fiatalabbnak érzik magukat. Én nem vagyok hajlandó már egy másodpercig sem energiát adni a gondolatnak, hogy 50 felett kevesebbet érnék. Nem teszem mástól függővé azt, hogy kinek tartom magam, hogy jól érzem-e magam a bőrömben. A nőiségemet, azt, amiért megdolgoztam eddig az életemben. Ha valami mást dob majd az élet, akkor ahhoz kell alkalmazkodnom majd.
A 40 éves születésnaphoz képest, mennyiben más ez a mostani kerek évforduló?
Azt érzem most, hogy megérkeztem. Most jöttem rá, hogy én mindig a „majdban” voltam, és nem a „mostban”. Nincs olyan, hogy majd. Most kell kiélvezni az élet minden pillanatát, nem pedig várni valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. Ha szeretnék valamit elérni a jövőben, élvezem a hozzá vezető utat. Például, ha elhatározom, hogy jövőre a Dolomitokba szeretnék eljutni túrázni, készülök rá, edzek, erősítek és mindezt örömmel teszem. Nem álmodok arról, hogy a Kilimandzsárót másszam meg, mert az egy jóval távolabbi cél. Nem futok előre gondolatban az időben.
Hozzászólás zárolva.