Mindig is azok az országok vonzottak igazán, melyek izgalmas, gazdag történelmi múlttal rendelkeznek. Ezekre a helyekre – turistaként - nemcsak azért mentem, hogy élvezve a környezetváltozás előnyeit, kikapcsolódjak (mintegy magam mögött hagyva a gyakran nyomasztó magyar valóságot), de azért is, hogy megmerítkezzek az adott ország múltjában, részese legyek valamiképp’ a történelmének.
Így kerültem el annak idején Portugáliába, majd Tajvanba – ez utóbbiba egy szerencsés véletlen folytán is -, és Izraelbe.
Izraelbe azóta vágyódom, hogy az „eszemet tudom”. Persze ez így nem pontosan igaz, afféle költői túlzás, de hogy már igen régóta vonz egyfajta magnetikus erővel ez a közel—keleti ország, az kétségtelen.
Egyetemistaként megismertem az ország gazdag ókori történetét, de ami valóban lenyűgöz benne, az leginkább az elmúlt több mint hetven év történelme. A második (újkori) országalapítás (persze nem feledve ennek igencsak véres, és ellentmondásokkal teli körülményeit, és hozadékait).
Az olvasókat most nem fárasztom Izrael létrejöttének közvetlen, újkori előzményeivel, kezdve a budapesti születésű Herzl Tivadar (Theodor Herzl) rövid, pamfletszerű könyvecskéjétől, a Zsidó Államtól, az úgynevezett Balfour-nyilatkozaton keresztül (mely 1917-ben már egy zsidó otthon megteremtésének lehetőségét látta az akkori Palesztinában) a cionista mozgalom megszületésén át, egészen a Zsidó Állam 1948-as kikiáltásáig.
Talán elég csak annyi, hogy az elmúlt évtizedekben felépült egy új ország, mely elsősorban több ezer éves múltját hangsúlyozza, amikor a gyökerekről van szó, azonban mégiscsak egy ízig, vérig XX. századi alkotás.
Engem is elsősorban ez fogott meg, és amikor lehetőségem adódott egy rövid, négynapos izraeli utazáson részt venni, nem az ókori romokat csodáltam meg, hanem a modern izraeli állam városépítészeti remekeit.
Utunk hová máshová, mint Tel Avivba vitt, hiszen ez az a város, amely gyakorlatilag a semmiből épült fel, és urbanisztikai megoldásaival (is) megtestesíti a modern, világias, nyugati életeszményt.
Érkezés a Ben Gurion Reptérre, már ez egyfajta ízelítőt ad abból, hogyan is viszonyul történelméhez az ország. A kijárat felé egy lejtős, széles folyosón kell haladni, melyet az egyik felén hatalmas táblaüveg panoráma ablakok határolnak, viszont a másik oldalon egy fehér terméskövekből épült stilizált fal húzódik, egyértelműen utalva a jeruzsálemi Siratófalra.
A fogadtatás stílszerű.
Szállást a közeli, Tel Avivval gyakorlatilag összenőtt Jaffában találtunk, az ok igencsak prózai: itt volt ugyanis megfizethető az airbnb.
Jaffa az első arab-izraeli háború, azaz 1948 előtt, többségében arabok lakta település volt, a konfliktus után viszont megváltoztak az etnikai viszonyok.
A szállásunk egy olyan kereskedő utcában volt, ahol a hajdani arab raktárépületekből elegáns, vagy kevésbé elegáns stúdiólakásokat alakítottak ki, szállásunk is egy ilyenben, persze inkább az utóbbiban volt.
Jaffa óvárosi része, amely építészetileg megőrizte ugyan autentikus arab jellegét, mára inkább egyfajta skanzen csupán, a szűk sikátorokat róva az embernek végig valahogy az az érzése, hogy ez valami olyasmi, mint idehaza Szentendre, mely az őslakos szerbek nélkül inkább már csak turistalátványosság, és kevésbé egy élettel teli település.
Tel Avivot (ha az ember Jaffában lakik) érdemes a tengerparton végig sétálva megközelíteni; ez főleg a novemberi tavaszban (amikor mi voltunk kint) rendkívül megkapó.
Magában a városban sétálva gyakran támad olyan érzésünk, mintha Budapest valamelyik negyedébe, leginkább talán Újlipótvárosba, vagy éppen a Pasaréti útra tévedtünk volna. Kísértetiesen hasonló világos, lapos tetős, ívelt homlokzatú, három-négy emeletes társasházakat látunk, jellegzetes kerek fürdőszoba-ablakokkal és sima vonalakkal. Amikor a húszas-harmincas években felépítették Tel-Avivot, a tervezők a korabeli legmodernebb stílust, a Bauhaust választották.
Mintegy négyezer ház alkotja a Fehér Városnak nevezett negyedet, ahol szinte kizárólag csak a harmincas évek táján épített Bauhaus-épületek állnak; az építészek zöme a Bauhaus szülőhelyéről, Németországból menekült az üldözések elől az akkori brit mandátumterületre, de számos magyar építész is található a tervezők között.
A tel-avivi Bauhaus-házakat persze nem csak a sok menekült, hanem a klíma is a maga képére formálta. A hőség miatt a magyar Bauhausra jellemző nagy üvegfelületek helyett kis ablakokat terveztek, és a teraszoknál alapvető kritérium lett, hogy a felettük levő tető beárnyékolja őket.
A huszadik század második felében a „Fehér Várost” jócskán elhanyagolták, új negyedek és magasházak épültek, és a Bauhaus-épületetek egyre rosszabb állapotba kerültek. Olyannyira, hogy 1996-ban az UNESCO veszélyeztetett műemléknek nyilvánította őket, majd 2003-ban fel is került a szervezet Világörökség listájára.
