Angyalok táncolnak a mécsesek körül

Én bevallom, és vállalom nem járok temetőbe. Ami szeretteimből ott található, az már csak por és hamu, és semmi köze azokhoz, akiknek szelleme és lelke bennem él, azóta is, hogy földi valóságukban elhagyták ezt a kegyetlen világot.

Furcsa játékot játszik az emberi agy ilyenkor Halottak Napja táján. Mert hiába érzem, hogy itt vannak velem, s hiába jutnak eszembe számtalanszor az év során is, ilyenkor mégis erősebben érzem őket, erősebben tör elő az emlékek sokasága. Talán valóban eljönnek a Földön túli világból, hogy szóljanak hozzám, megsimogassanak, nevessenek hozzám – mint ha valóban még élnének teljes valójukban.

Ezért én sajátos módon próbálom őket magam köré gyűjteni, lecsillapítani háborgó szívemet és lelkemet, s őket is megnyugtatni – mindig velem lesznek.

Ilyenkor veszek egyetlen szál friss, fehér rózsát és mécseseket gyújtok a lakás különböző pontjain – mindenkinek egyet-egyet.

Rég halott anyai nagymamimnak, akire úgy emlékszem, ahogy 37 évvel ezelőtt, mikor utoljára élőként láttam. Ám az elmúlt évtizedekben ő mindig itt volt velem, mindig figyelt rám, s mindig mindent elmondtam, s megmutattam neki, bánatosat, örömtelit is. S láttam szemét, ahogy örül a lányomnak, s fogta a kezemet, mikor nehezen szültem őt, s letörli a könnyeimet, amikor bánat ér, erőt és tanácsokat ad, amikor nehéz helyzetben vagyok.

S itt van mellettem Ottó nagybátyám, második apám, szigorúan ráncolja homlokát, mert nem tetszik neki az, amit ma a világban lát – ez tőle oly idegen lenne, hogy talán abba újra belehalna. Mint ahogy, tudom, a visszafojtott bánat, és csalódása a világban állította meg hirtelen a szívét, ama júliusi napon, éppen 20 éve.

Az ínyenc és életvidám Misi barátomnak illatos gyertyát gyújtok, és a rózsa közelében helyezem el. Hiszen annyira szerette a finom és szép dolgokat, és tudom mindig ő is belekóstol, amikor valami finom falat kerül a tányéromra, vagy egy finom bort töltök a poharamba.