Emberrel nem találkozott, az első férfi, akit látott, az őt megtaláló horgász volt, aki a nyolcéves kisfiút bevitte a városba, ahol megkeresztelték, és a gondjaikba fogadták. Hat évig élt a közösségben, de beszélni soha nem tanult meg, ahogy igazán főtt ételt sem szeretett enni, és ágyban sem szeretett aludni. Egy nap beleugrott a Rábába, felúszott az egyik mellékfolyóig, és örökre eltűnt.
A történet nagyon regényes, nem véletlen, hogy Jókai Mór is feldolgozta. Lehet, hogy az egész valóban csak egy városi legenda, de a tudományos világ tényleg fel tud mutatni több száz olyan esetet, amelyben gyerekek évekig élnek egyedül a vadonban vagy rabságban, nem érintkeznek emberekkel, így soha nem tanulnak meg beszélni, és azt sem értik meg, amit nekik mondanak.
A leghíresebb megnémult kislány Genie volt, aki ugyan szüleivel élt, de apja rabságban tartotta, nem engedte neki, hogy beszéljen, sőt meg is büntette érte. A gyermek tizenhárom évig élt így, miközben teljesen leromlott az állapota, nem tudott sem enni, sem járni, és szobatiszta sem volt. Persze beszélni sem tudott. Anyja végül megszökött vele, és szakemberek vették gondozásukba Genie-t, aki nagy nehézségek árán meg tudott tanulni száz szót, ám teljes mondatokat sohasem tudott formálni.
Hogy megértsük, mennyire lemaradt a fejlődésben a kislány, tudnunk kell, hogy ilyen teljesítményre egy-kétéves korukban képesek a gyerekek, háromévesen már három-négy szóból álló mondatokat is tudnak alkotni, hatévesen pedig már szerkezetileg bonyolultakat is.
A gyerekek beszédfejlődésében a két-három hónapos korral kezdődik az a szenzitív szakasz, amely rendkívül fontos annak érdekében, hogy valóban megtanuljon beszélni, megtanulja anyanyelvét, és megtanulja megérteni azt, amit mondanak neki. Ekkor a csecsemő a világ összes hangját ki tudja még ejteni, vagyis képes arra, amire mi már nem - bármilyen nyelvet igazán tökéletesen megtanulni. Azonban ekkor a szülők szerepe is megnő, ha nem gügyögnek vissza neki, akkor pár hónapon belül a kicsi nem fog már próbálkozni.
Ahhoz, hogy hároméves korára egy gyerek valóban képesek legyenek beszélni, arra van szükség, hogy a környezete sokat beszéljen hozzá, énekeljen neki, biztosítson ingergazdag környezetet. Enélkül ugyanis nem fogja elsajátítani anyanyelvét, ahogy az olyan szélsőséges példák is mutatják, mint Genie-é.
Igaz, vannak más utak is. Réger Zita könyvében (Utak a nyelvhez) megismerteti az olvasót a Pápua Új-Guineában élő kauli népcsoporttal, ahol az anyák nem kommunikálnak gyermekükkel, nem tekintik megnyilatkozásnak a gyerek gügyögését, úgy vélik, hogy felesleges, haszontalan dolog lenne ekkor beszélni a kicsihez, hiszen úgy sem érti.
Ez egészen addig így van, amíg a gyermek ki nem mondja az anya és a mell szavakat. Ezzel a kauli népcsoport szerint elég éretté válik arra, hogy bevonják őt a felnőtt beszélgetésekbe, ám olyan segítséget ekkor sem kap, mint az európai óvodások.
