• Az igaz, hogy decemberben, de főleg karácsony táján megnő az öngyilkosságok száma?

• Nem, ez egy tévhit. Noha valóban nehéz időszak lehet ez sokaknak, valójában a május és a június a  legterheltebb időszak ebben a tekintetben. Ennek hátterében az áll, hogy a betegségeknek van egy őszi-tavaszi  csúcsa, és mivel a kezeletlen depresszió legsúlyosabb szövődménye az öngyilkosság, így ez a két adat így függ össze egymással.

Dr. Németh Attila pszichiáter     Fotó: archív

• Annak van magyarázata, hogy miért ekkor csúcsosodik ez ki?
• A depressziónak számos oka  van és az egyik fő ok, a biokémiai zavar az agyban. Ilyenkor több idegingerület átvivő anyagnak az egyensúlya felborul, és a szerotonin koncentrációjának a hullámzása pont tavasszal és ősszel van a minimumom.

Ne felejtsük el, ebben a betegségben számítanak a pszichológiai tényezők, de nem az a depresszió, hogy kimerültem, gondjaim vannak a munkahelyemen, szerelmi bánatom van, társtalan vagyok, magányos vagyok, kudarc ért, csalódtam.

Ez mind lehet alapja a kialakulásnak, de ezek önmagukban nem jelentenek betegséget, legfeljebb egy enyhe reaktív depressziónak mondhatjuk, amihez elsősorban pszichoterápiás kezelésre van szükség.

• A komolyabb eseteknél azonban nélkülözhetetlen a gyógyszeres kezelés és ezek már nem függnek össze szorosan a külső eseményekkel. Egy válás, egy haláleset olyan egyértelmű trauma, amiben a pszichoterápia segít, de egy depressziós nem tudja megmondani, mi a baj, mi rossz az életben, ő mégis kilátástalannak, reménytelennek látja a helyzetét, amelyből egyetlen kiút a halál, amivel megszabadítja magát és a környezetét is a saját szenvedéseitől.

• Hogyan tudja eldönteni valaki, akit egy komolyabb veszteség vagy sérülés ért, hogy egy normálisan zajló folyamatban van, vagy ez már átlépte azt a küszöböt, amikor szakemberhez kell fordulnia?

• A következő a kulcsa ennek: ha van egy markánsan elkeserítő ok – elvesztettem a munkám, elhagyott a  párom – akkor normál reakció, ha szomorú vagyok, lehangoltnak érzem magam emiatt, és aktuálisan reménytelennek látom a helyzetet. Ugyanakkor, ha a depresszív hangulat mellé más tünetek is társulnak, például az örömérzés elvesztése, az érdeklődésünk megszűnése addig fontos dolgok iránt, és ezek mellett jelentkeznek olyan vegetatív tünetek, mint étvágytalanság, a szexuális vágy csökkenése, szorongás, alváshiány, de főképpen az öngyilkosság gondolatok megjelenése, ez már kezelendő depresszióra utalhat.

• Azért ezeket szerelmi bánatban sokan érezték, éreztük már…  

• Így van. Vagy akár gyászban is. Ezért fontos kiegészítése a fentieknek, hogy amennyiben ez a reakció nem áll arányban a kiváltó külső okkal, és tartósan, heteken keresztül nem enyhülnek a tünetek, akkor már érdemes felkeresni egy szakembert.

• Pszichológust, vagy pszichiátert?

• Enyhébb esetekben, ahol még nem olyan markánsak a tünetek, lehet pszichológushoz fordulni, és valószínűleg sikerül feldolgozni ezt a stresszhelyzetet. De egy középsúlyos, súlyos depressziónál a pszichoterápia már kevés, mert ott már nem elég a belső tartalékok aktiválása, amivel - „akaraterővel” - ki tudna jönni az illető az állapotából. Ilyenkor vissza kell állítanunk az agy biokémiai egyensúlyát, ezért gyógyszeres kezelést alkalmaznunk, amivel nagyon jó eredményeket lehet elérni. Ezeket természetesen csak orvos írhatja fel, tehát ilyen esetekben a pszichológus önmagában nem tud segíteni.

• Annak nincs veszélye, hogy a gyógyszerek ugyan jól hatnak a páciens aktuális állapotára, de ezzel mintegy fedve marad a kiváltó ok? Vagy a gyógyszeres kezeléshez mindig társul pszichoterápia?

• Jól tud működni a kettő együtt, de nem minden esetben. Nagyon súlyos depressziónál ugyanis a beteg egyszerűen nem férhető hozzá. Amikor valaki ilyen állapotban van, sokszor megkapja a hozzátartozóitól, hogy „most már szedd össze magad” „elég volt a szenvedésből” „öltözz fel”, stb. A páciens szeretne ezeknek megfelelni, de képtelen megvalósítani. Vagyis a depresszió nem akaratgyengeség, ez nagyon fontos. Terápiában is azt keressük, mi az a minimum aktivitás, amire ő képes és nem állítunk elé megugorhatatlan elvárásokat. Hogy érzékeltessem: hiába visszük kabaréba a depresszióst, hogy ott majd milyen vidám lesz, valójában a lehető legrosszabbat tesszük vele, mert nem képes ráhangolódni az előadásra, vagyis nem lesz vidám, sőt, még attól is szenvedni fog, hogy elrontja mások szórakozását. Tehát konkrétan ártunk neki. El kell fogadni, hogy a depresszióról nem tehet az illető. Egyébként a lakosság 10-12 százaléka átesik ezen élete során legalább egyszer. Vagyis ez nem ritka és főleg nem szégyen!

• Mit tud tenni az a hozzátartozó, aki felismeri, hogy nagy a baj, de azt a standard választ kapja, hogy: nem megyek pszichiáterhez, nem vagyok hülye.

• Amikor felmerül, hogy valami gond van, a legfontosabb talán az, hogy semmiképpen se minősítsünk! Ne mondjuk, hogy: te 'depis' vagy, ez vagy az a bajod. Óvatosan fogalmazzunk! Jelezzük, hogy észrevettük a feszültségét, a nyomott hangulatát, hogy másképpen viselkedik, stb. Vessük fel, hogy talán érdemes lenne beszélgetni egy szakemberrel – erre már hajlamosabbak az emberek. De ha mégsem hajlandóak megtenni az első lépést - mert azért a depressziós emberekben van egy belső tagadás, kiváltképp a férfiakban -, segíthet a háziorvos is, ők is felismerik a depressziót, sőt akár el is tudják kezdeni a kezelést.

• Tényleg? Ezt alighanem kevesen tudják. Nagyon fontos információ.

• Pedig így van. Kezükben vannak azok a jogosítványok, amelyekkel ezt megtehetik, de akár el is irányíthatják a beteget pszichológushoz, pszichiáterhez. Az már a terapeuta feladata, hogy milyen kezelést igényel a beteg, és kettejük között aztán létrejöhet egy ’terápiás szerződés’, amelyben kölcsönösen vállalást tesznek, hiszen az orvos adja a szaktudást, de a páciensnek is aktívan közre kell működnie gyógyulásában.

• Feltétlenül boldogtalanság a kiindulópont? Vagy lecsaphat a depresszió olyanokra is, akik látszólag teljesen kerek életet élnek?

• Bárki lehet érintett, csak nagyobb a környezetet érintő sokk, amikor olyannal történik, akinek úgy tűnik, rendben van az élete. És ez a betegnek is óriási trauma. Sokan mondják, akik megtapasztalták, hogy inkább jöjjön egy vesekő, vagy epegörcs, mintsem hogy a depresszió tehetetlenségét még egyszer át kelljen élniük. Egyszer egy páciensem ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „ez nem szomorúság, ez a semmi, de az ember belül százszor erősebben érez mindent, bele lehet fogyni a belső energiafogyasztásba. Csak ennek hatásfoka nulla, mert az ember nem látja értelmét, és nem kifelé, hanem befelé ég”. Egy depressziós ember képes egész nap egy helyben ülni és a legalapvetőbb dolgokat se teszi meg, sem a háztartásban, sem a munkájában, rosszabb esetben a gyerekét se tudja ellátni.

Kellenek a gyógyszerek!       Fotó: Depositphotos

• Többször is említette a gyógyszereket, de sokan félnek attól, hogy függővé válnak tőle.

• Általánosan elterjedt tévhit, hogy az antidepresszánsokra rá lehet szokni, de ez nem így van.

  A nyugtatókra, altatókra, szorongásoldókra viszont igen, és rendszerint ezekkel keverik össze az emberek. Ugyanis ezekkel el lehet fedni egy enyhébb depressziót és akkor azt hiszik, meg is gyógyították magukat, holott nem. Az antidepresszánsok teljesen más hatásmechanizmussal dolgoznak, mint az előbb említett szerek, vagyis a szerotonin rendszeren keresztül hatnak. Ezeknek csak 10-14 nappal később érezhető a hatása és tulajdonképpen az agyi egyensúlyzavar helyreállításán keresztül oldódnak a depressziós tünetek. Ezen részben a negatív gondolkodást, részben az érzelmi mélypontnak a korrekcióját értjük. Vagyis nem úgy működik, hogy bekapom a tablettát és minden rendben van, hanem a gyógyszer folyamatosan korrigálja az agyi biokémiai egyensúlyt.

A cukorbeteget se nevezi senki gyógyszerfüggőnek, noha egész életében adagolja magának az inzulint, mert ez szükséges, hogy a cukorszintje rendben legyen. Ahogy a magas vérnyomásban szenvedőket se nevezi senki drogosnak, pedig ők is rendszeres gyógyszerezéssel tartják kordában a vérnyomásukat. A depresszió betegség! Tehát gyógyítani kell! És bizony vannak olyan depressziósok, akik életük végéig fenntartó gyógyszeres kezelésre szorulnak ahhoz, hogy megmaradjon a jó állapotuk. Fontos, hogy elérjük a teljes tünetmentességet, mert, ha egy kicsi is visszamarad, akkor könnyen visszaeshet a beteg. Ha ehhez az kell, hogy minden nap gyógyszert vegyen be, akkor ezt így érdemes csinálni. Semmiképpen sem szabad őket megbélyegezni.

• Gyakori, hogy a depresszió társbetegségekkel jár együtt? Alkoholizmus, drog, társfüggőség, stb.

• Abszolúte, leggyakoribb az alkoholizmus, sőt erre külön szakkifejezés is van: alkoholizmussal szövődött depresszió. Angolul double-trouble, vagyis dupla gond, ami azért találó, mert sokszor el se tudjuk különíteni, hogy melyik hozta magával a másikat, vagyis melyik a primer és melyik a szekunder betegség. Van, hogy egy enyhe depressziót akar valaki alkohollal gyógyítani és ez csap át krónikus alkoholfüggőségbe; és van, hogy az alkoholizmusból lesz egy súlyos depresszió. A drogok is borzasztóan megnehezítik a dolgunkat, hiszen azok alapból kiölik a természetes örömforrásokat, ami ugye egy depresszív állapothoz vezet.

• Az öröm és az örömtelenség váltakozása adja a mániás depresszió alapját is. Könnyebb egy ilyen beteggel – gondolok itt arra, hogy viszonylag friss emlékei vannak a boldogságról – vagy akár pont ezért nehezebb?

  

  Robin Williams                    Fotó: Pinterest

• A bipoláris zavarban a mániás és a depressziós állapotok váltakoznak, de azért ne úgy képzeljük, hogy a ’fent’ az egy igazi boldogság. Sőt! Ilyenkor a beteg gátlástalan, kritikátlan és határtalan lesz – gyakorlatilag mindenben. Az evésben, ivásban, szexben, pénzköltésben, mindenkinek megmondja az igazát, stb. Ő remekül érzi magát, csak a környezete szenved. Aztán, amikor az egésznek vége, iszonyatos mélységbe zuhan, egyfajta önváddal, mert rádöbben mit csinált, így ők sokkal nehezebben élik meg a ’lent’ szakaszt. A bipolárosok között egyébként rengeteg művész van, sokan komoly karriert futottak be. Ilyen volt például Robin Williams is, aki ugye sajnos véget vetett az életének. Ebből a betegségből gyakorlatilag lehetetlen teljesen kigyógyulni, az ilyen páciensek esetében mindig nagyon oda kell figyelni, úgy fogalmaznék, hogy szárazon kell tartani a puskaport, mert bármelyik pillanatban lecsaphat bármely véglet. Ezért náluk különösen lényeges a fenntartó gyógyszeres kezelés, hogy megmaradjon a kívánt egyensúly. Gyakran folyamodunk ahhoz, hogy kórházban ápoljuk őket, mert sokszor ön- és közveszélyesek. Az unipoláris, vagyis a klasszikus depressziónál, többnyire akkor szükséges kórházi kezelés, ha a beteg öngyilkosságot követett el, vagy erre utaló jeleket mutat.

• Ha a depresszió egy agyi elváltozás és nem feltétlenül trauma ennek a kiváltó oka, akkor minden előzmény nélkül kialakulhat gyerekeknél is? Vagy náluk mindig megelőzi ezt egy abúzus, egy haláleset, vagy más trauma?

• Előfordulhat gyerekeknél is, ám kétségtelenül ritkán - szerencsére. A depresszió általában 25-40 év között szokott indulni, de igen, a gyerekkori traumáknak óriási jelentőségük van. A depressziók hátterében szinte minden esetben fel lehet tárni valamilyen fiatal korban elszenvedett sérülést: fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazást. Ekkor ők még nem feltétlenül depresszióval reagálnak, az elfojtás sokkal jellemzőbb, ugyanakkor sérülékenyebbé válik az idegrendszerük, és később ebből kialakulhat egy depresszió.

• Nem mehetünk el a jelen helyzet, vagyis a koronavírus-járvány mellett sem. A bezártság, a bizonytalanság, az esetleges magány senkire sincs jó hatással, magamon is tapasztaltam furcsa reakciókat. Van a körülményeink markáns változásának esetszámokban kimutatható következménye?

• Nem feltétlenül a depressziósok száma növekedett, inkább az olyan pszichogén reakciók sokasodtak meg, amilyenekről ön is beszámolt. Ezek teljesen természetesek, az abszolút normális és egészséges embereknél is. Ugyanakkor ez a krónikus, tartósan fennálló stresszhelyzet próbára teszi az idegrendszert, az alkalmazkodóképességünket és elindíthatja azokat a biokémiai folyamatokat, amelyek a depresszióért felelősek. Tehát minél hosszabban tart ez az állapot, annál több lesz az olyan egyén, aki tüneteket is fog produkálni. Viszont, pszichoterápiával lehet fejleszteni a megküzdési mechanizmusainkon, vagyis, hogy hogyan tudunk megbirkózni ezekkel a nehézségékkel, és ha képesek vagyunk alkalmazkodni ehhez a helyzethez, akkor a személyiségünk ezzel megerősödik; ha viszont nem, akkor beindulhat egy negatív spirál, szorongás, alvászavar, depresszív hangulat, vagy alkoholizálás formájában.

• Tehát, akár megelőzésképpen, illetve a megerősödésért, akár ha ezeket a tüneteket észleljük, forduljunk szakemberhez.

Így van, másrészt pedig mindenki próbálja megkeresni, hogy hogyan tudja kihasználni ezt az új helyzetet valamilyen más tevékenységre. Ez nagyon nem egyszerű dolog és belátom, sokkal könnyebb mondani, mint megvalósítani, de ha csak abba szűkülünk be, hogy ez milyen rossz és nem tudunk vele mit kezdeni, akkor önmagunkat spirál-szerűen belehajtjuk egy depressziós hangulatba. Úgyhogy helyette inkább a kiutat keressük, vagy tudatosítsuk magunkban, hogy ezt még legalább január végéig ki kell bírni - ez is egy túlélési stratégia.

dr. Németh Attila Ph.D pszichiáter,

a Nyírő Gyula Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet nyugalmazott alapító főigazgatója, jelenleg az intézet Módszertani osztályát vezeti.