Sokan vannak olyanok, akik egy-egy szakítás, szétválás után még egyszer-kétszer felmelegítik a régi kapcsolatot, megpróbálkoznak többször is újrakezdeni azt, amit egyszer már befejeztek. A főiskolai hallgatók majd’ harmadánál fordul ez elő, míg a párok fele a felbomlás után is folytatja a szexuális kapcsolatot.
Az együtt élő párok több mint egyharmada és a házaspárok egyötöde is megtapasztalta már kapcsolata alatt a szétválás és újbóli összekerülés sajátos drámáját. Számtalan émelygős sanzon, film, de komolyabb regény is választotta már témájául a szakítás utáni újra összekerülést; lehet, hogy mindez igencsak mélyen gyökerezik az emberi pszichében.
De miért is vagyunk hajlamosak és készek arra, hogy egy sikertelen kapcsolatot újrakezdjünk, néha több alkalommal is? – erre keresi a választ a BBC, kutatási eredményekre támaszkodó írása.
Amikor először megtörténik a szétválás, egyes emberek hajlamosak átmenni egy olyan időszakon, amit Helen Fisher, a Kinsey Intézet neurológusa „tiltakozási” szakasznak nevezett el: az elutasított fél egyszeriben megszállottja lesz annak, hogy visszaszerezze a másikat, azt, aki elutasította őt.
Fisher kis tudós csapatával 15 olyan embert kezdett el vizsgálni MRI-vel, akiket a közelmúltban szeretett társuk elhagyott. Amikor a vizsgálatba bevont személyeket arra kérték, hogy vessenek egy pillantást egykori szerelmük fotójára, arra, aki elhagyta őket, azt tapasztalták, hogy az agynak azok a területei mutattak kifejezett aktivitást, mely a nyereség-veszteség kettősségének, valamint a vágy, a ragaszkodás érzelmi szabályozásáért felelősek.
'Miután valakit elhagytak, az elutasított félben nem csökken a szeretet érzése, sőt, még inkább kötődhet ahhoz, aki őt elutasította" – mondja Helen Fisher, hozzátéve, hogy a függőséggel kapcsolatos fő agyi régió válik ilyenkor kifejezetten aktívvá.
A vizsgálatba bevont frissiben elutasított alanyban erősen megnövekedett dopaminszintet mértek. A dopamin az idegrendszerben neuroendokrin-transzmitteri és neurotranszmitteri szerepet tölt be, aktiválva a dopamin-receptorokat. Az agyban neurohormonként és idegsejtek közötti ingerületátvivő vegyületként, neurotranszmitterként van jelen.
Kevésbé tudományos nyelven megfogalmazva ez annyit jelent, hogy a szervezet ilyenkor a 'menekülj, vagy küzdj meg' üzemmódba kapcsol, ami a rövid távú problémamegoldást ugyan segítheti, de, ha hosszú távon is fennáll, az súlyos szorongáshoz, illetve depresszióhoz vezethet.
A tudóscsoport arra jutott, hogy egyfajta „frusztráció vonzerő” alakul ki az elhagyott személyben.
Az elutasított férfiakban és nőkben egyaránt aktív volt az agynak azon területe, melyet hivatalosan nucleus accumbens-nek neveznek; az agyban ez a terület felelős a függőségek kialakulásáért. Nem véletlen, hogy a Fishers-kutatásban résztvevők „rögeszmésen” gondolkodtak és mihamarabbi érzelmi egyesülésre vágytak továbbra is azzal a partnerrel, aki elutasította őket.
„A szeparációs szorongás olyan tüneteket mutat embereknél is, mint a kiskutyáknál, akiket elválasztanak az anyjuktól és egyedül hagyják őket: körbe-körbe futkorásznak, ugatnak és nyafognak” - tette hozzá Fisher.
"Azok a párok, akik többször szétválnak és visszatérnek egymáshoz, továbbra is kémiai függőségben vannak egymással, tehát nem képesek tisztán szétválni, addig, amíg ez a függőség meg nem szűnik."
Az agyunkban zajló kémiai reakciók mellett természetesen az emberek egy sor viselkedésbeli ok és minta miatt is megpróbálják megújítani kapcsolatukat, amelyeket egyszer már megszüntettek.
