Nicholas Christakis társadalomtudós, egyúttal a Yale Egyetemen kutató orvos szerint a világot bejáró koronavírus arra kényszerít bennünket, hogy elnyomjuk azokat a kapcsolattartási ösztöneinket, amelyek az evolúció alatt emberi mivoltunk lényegévé váltak: a barátainkkal való találkozást, a csoportos összejöveteleket vagy egymás érintését. A közösségi távolságtartás próbára teszi az együttműködés emberi képességét is.
A világjárvány különösen kemény próba, hiszen nemcsak azokat igyekszünk megvédeni, akiket ismerünk, hanem azokat is, akiket nem ismerünk, és akiknek a hogylétével általában nem is igazán foglalkozunk.
A rövid távú közösségi távolságtartás hatását eddig nem tanulmányozták alaposan, de most több, Greg Miller által megkérdezett kutató is megosztotta a Science Insider olvasóival a véleményét arról, hogy mik lehetnek ennek a társadalmi és pszichés hatásai, illetve ezek hogyan enyhíthetők.
Az alábbiakban az ő megállapításaik összefoglalója olvasható:
Mit lehet tudni a társas érintkezés mentális és fizikai egészségre gyakorolt hatásairól?
Az elszigeteltség, ha hosszabb ideig tart, számos egészségügyi probléma kockázatát növelheti: ilyenek a szívbetegségek, a depresszió vagy a demencia. A Brigham Young Egyetem pszichológus kutatója, Julianne Holt-Lunstad és munkatársai által gyűjtött adatok 2015-ös metaanalízise szerint a tartós közösségi elszigeteltség 29%-kal növeli az elhalálozás veszélyét.
Ennek az lehet az oka, hogy a társas kapcsolatok képesek ellensúlyozni a stressz által keltett negatív hatásokat. A Holt-Lunstad és mások által végzett laboratóriumi vizsgálatok azt mutatták, hogy a szív- és érrendszert is kevésbé terheli egy stresszt okozó feladat, ha azzal az egyénnek egy barátja társaságában kell megküzdenie. A társas kapcsolat érzékelése és a stresszre adott válaszok között egyértelmű kölcsönhatás áll fenn.
Holt-Lunstad szerint pusztán az, hogy tudjuk, számíthatunk valakire, már elegendő a stresszreakciók némelyikének enyhítésére még akkor is, ha az a személy fizikailag nincs jelen.
Az még nem világos, hogy lesznek-e, és ha igen, milyen hatásai lesznek a koronavírus miatt terjedő közösségi távolságtartásnak. A kutató szerint több egymással versengő hipotézis is elképzelhető.
Egyrészt aggódom, hogy azoknak, akik már eleve elszigeteltek és magányosak, nem fog-e súlyosbodni az állapotuk, másrészt ez a helyzet mások esetében is a társas kapcsolatok szűküléséhez vezethet.”
Derűlátóbb lehetőségként említi viszont azt, hogy miután az emberekben most fokozottan tudatosulnak ezek a kockázatok, a kapcsolatok fenntartására, és a pozitív cselekvésre törekszenek majd.
Bizonyos embereket, illetve közösségeket nagyobb valószínűséggel érintenek a hatások?
Holt-Lunstad szerint az elszigeteltség és magány káros hatásainak a társadalom valamennyi korcsoportja ki van téve. A National Academy of Sciences (Nemzeti Tudományos Akadémia, USA) közelmúltban megjelent jelentése – amelynek Holt-Lunstad is társszerzője volt – azonban rámutat azokra az okokra, amelyek az idősebbeket sérülékenyebbé teszik. A családtagok és barátok elvesztése, a krónikus betegségek vagy az érzékszervi károsodások, mint pl. a hallásromlás, számukra különösen megnehezítik a társas érintkezést.
A magyarországi helyzetről
„Magyarországon a népszámlálási adatok szerint a 65 éven felüliek harmada él egyedül, egyszemélyes háztartásban; ez majd hatszázezer idős embert jelent. Az ő körükben különösen fontos szerepe van a kapcsolati hálónak a mostani krízisben: a mentális egészség megőrzése szempontjából annak, hogy van-e olyan személy, akivel rendszeresen tud kommunikálni, beszélni; a fizikai egészség szempontjából pedig annak, hogy van-e olyan személy, akitől segítséget tudnak kérni.” Ez olvasható abban az összefoglalóban, amit Ságvári Bence, Messing Vera és Hammer Gergely, a Társadalomtudományi Kutatóközpont (MTA Kiválósági Központ) munkatársai készítettek a European Social Survey (ESS) adatai alapján.
Eszerint a magyarországi idősek szociális kapcsolataik alapján különösen magányosnak számítanak Európában: tízből hat idős honfitársunknak nincs, vagy csupán minimális társasági kapcsolata van, és közel tizedüknek nincs olyan rokona, ismerőse, akivel bizalmas kapcsolata lenne.
Az ESS adatai alapján az egyedül élő 65 év felettiek több mint 60%-a esetében különösen nagy a társadalmi izoláció kockázata. Ők azok, akik jelenleg nem mozdulhatnak ki otthonukból, ami nyilvánvalóan komoly pszichés megterhelést jelent, hiszen nincs kivel beszélgetniük, a magányból fakadó szorongásokat a szokásosnál is kevéssé tudják oldani, akár ismerősökkel akár ismeretlenekkel megbeszélni, vagy akár csak emberek között lenni egy kis időre. Ezért különösen fontosak az olyan civil és önkormányzati kezdeményezések, amik az idős, magányos emberek megsegítését szolgálják. A bevásárlás, az ügyintézésben való segítség fontos, de önmagában nem elegendő támogatás. Szükség van arra is, hogy az idős, magányos emberekkel – természetesen a járványügyi rendelkezéseket betartva - rendszeresen próbáljon meg kommunikálni a környezetük.
Chris Segrin, az Arizonai Egyetem viselkedéskutatója szerint az egyes emberek társadalmi elszigeteltség- és stressztűrő képessége között óriási eltérés lehet. Fontos figyelembe venni, hogy nem mindenki egyforma lelkiállapotban kezd neki ennek az időszaknak. „Aki például már eleve szorongással, depresszióval, magánnyal, kábítószer-használattal vagy más egészségügyi problémával küzd, az különösen sebezhető.” Összességében azonban az emberek meglepően ellenállók. Sokan átvészeltek már nehezebb helyzeteket is. Segrin felidézi azoknak az amerikai hadifoglyoknak az esetét, akiket a vietnami háborúban apró cellákban, ún. „tigrisketrecekben” tartottak fogva, gyakran állig vízben. Az egyik előnyös tulajdonság, amelynek alapján megjósolható, ki képes hosszabb távon is megtartani a mentális egészségét, az optimizmus.
Azok a foglyok, akik hittek benne, hogy akármilyen rossz is a helyzet, túl fogják élni, és a háborút idővel meg fogják nyerni, életük későbbi szakaszában jobb mentális egészségnek örvendtek.
Ellensúlyozhatja-e a technológia a közösségi távolságtartás káros hatásait?
SMS, e-mail, Skype és FaceTime – számos lehetőség kínálkozik, hogy kapcsolatban maradjunk egymással. Christakis úgy véli, szerencsések vagyunk, hogy olyan korban élünk, amikor a technológia lehetővé teszi, hogy lássuk és halljuk a barátainkat és a családtagjainkat még a távolból is.
De ezek a kommunikációs csatornák sem pótolják teljesen a személyes interakciót – figyelmeztet Segrin. – Mikor kapcsolatba lépünk másokkal, számos jelentéstartalmat nem szavakkal, hanem nonverbális viselkedéssel közvetítünk.” A testbeszéd, az arckifejezések, a gesztusok számos eleme elvész az elektronikus médiumokon keresztül. Segrin szerint „nem olyan jók, mint a személyes kapcsolat, de határozottan jobbak, mintha semmilyen kapcsolatunk sem volna”.
Miről maradunk le, ha nem mehetünk koncertekre és sporteseményekre?
Több mint egy évszázaddal ezelőtt Émile Durkheim francia szociológus a „kollektív pezsgés” kifejezést használta a vallási ceremóniák során érzett, közösen átélt érzelmi izgalom leírására. Mario Small, a Harvard Egyetem szociológusa szerint ugyanez a fogalom alkalmazható a sporteseményekre, ahol a nézők egyszerre élik át ezt az érzelmi hullámvasutat a játék során. Ez a közösségi élmény jelentősen felerősíti az érzelmeket, miközben a résztvevők megélik azt is, hogy valami saját maguknál nagyobb egész részei.”
Small szerint az ilyen események erősítik az összetartozás érzését. Még ha senki sem számít is arra, hogy a társadalom szétzilálódna csak azért, mert az NBA vagy más sportszövetség felfüggeszti az évadot, az biztos, hogy sok sportrajongó (valamint zenerajongó és a fesztiválok résztvevői) számára ez egyben azt is jelenti, hogy ideiglenesen le kell mondania az érzelmeik megélését és a problémáik kezelését is segítő, jól bejáratott mechanizmusról.
Mi mást tehetünk?
− Mindenki telefonálhat, hogy megkérdezze, ki hogy van, és szüksége van-e segítségre – hívja fel rá a figyelmet Holt-Lunstad, aki szerint az altruizmussal kapcsolatos kutatások szerint segítséget nyújtani még kedvezőbb hatást is jelent az ember számára, mint segítséget kapni.
Nemcsak másokon segítünk, ha segítünk nekik, hanem saját magunkon is, mert közben kapcsolatot teremtünk."
Az Olaszországban készült videó, ahol a karanténban rekedt emberek a nyitott ablakban állva énekelnek és zenélnek, hogy ne essenek kétségbe, szintén ösztönzést adhat. Robert Dunbar, az Oxfordi Egyetem evolúciós pszichológusa szerint: "Pontosan erre van szükségünk! De talán csak az olaszok tudják ezt természetesen csinálni, anélkül, hogy zavarban lennének.”
MTA sajtóközlemény
