Autómentes. Ízlelgessük csak a kifejezést egy kicsit, és mindeközben próbáljuk megfejteni a jelentését, kíséreljünk meg a mélyére hatolni.
Autó nélkül (mint ahogy bármiféle közlekedési eszköz nélkül) élni, létezni ma már nem nagyon tudnánk. Ez kvázi lehetetlenség, úgyhogy kezeljük tehát egyfajta evidenciaként.
Ugyanakkor nyakunkon a klímakatasztrófa, mindennapi következményeit is érezzük már. Nem a távoli jövő problémája, nem csak a gyerekeink, de mi magunk is elszenvedői vagyunk annak, hogy a légkörbe kerülő széndioxid mennyisége már régen „több a soknál”. Születhet Párizsban bármilyen klímacél és nemes elhatározás az elkövetkező évtizedre, ezek betartása – minimum – kérdéses, de leginkább reménytelen.
És itt van (és most a matematika fogalomtárából csenjük el a kifejezést) egy sajátos „változó”, a koronavírus, és az általa generált világjárvány. No meg a nyomába járó sokféle lezárás, aminek az életünkre gyakorolt hatásai ma még jórészt teljességgel kiszámíthatatlanok.
A képzeletbeli képlet
Nézzük meg akkor a fenti adottságokat, állítsunk fel egy képzeletbeli képletet, majd próbáljuk meg megsaccolni (mert kiszámítani képtelenség lenne) a végső eredményt.
Globális világunk úgy van összerakva (most nagyon leegyszerűsítve) hogy egészen máshol, értsd, más földrészen, más országban stb. fogyasztjuk el a megtermelt javakat, és nem ott, ahol azokat előállítják, előállítjuk.
Általában a lakhelyünk és a munkahelyünk is több kilométerre van egymástól, az utazás néha fél napokat is elvehet az életünkből.
Ugyanez a helyzet gyakorlatilag mindennel, óvodával, iskolával, egyetemmel, a lakóhely, és a mindennapos teendőink (legyen az munka, tanulás, bármi) tényleges helyszínei olyan távolságra vannak egymástól, hogy áthidalásuk valamilyen közlekedési eszközt igényel.
A pandémia szembesített talán először minket a maga brutalitásában azzal, hogy mi is történik, ha megszakadnak a globális kereskedelmi útvonalak a járvány miatti lezárások következtében. Azzal is, ha például a gyógyszer alapanyagokat most már kizárólagosan előállító Indiából, vagy Kínából nem érkeznek meg a szükséges komponensek az európai és amerikai késztermék gyártóihoz időben (és a példákat még lehetne a végtelenségig sorolni).
A megoldás kézenfekvő, de egyszersmind a mai globális termelési szerkezetben kivitelezhetetlen: a gyártás és fogyasztás helyszínei kerüljenek egymáshoz olyan közel, amennyire csak lehet. A lokalitás szempontja legyen meghatározó.
Lehetnek persze áthidaló, vagy éppen időleges megoldások: elektromos autók, kötött pályán közlekedő, elektromos meghajtású országúti kamionok stb, mindezek azonban nem hoznak addig áttörést, amíg megmarad a jelenlegi globális termelési-fogyasztási struktúra. Ne feledjük a lítiumos akkumulátorok előállítása is energiaigényes, ahhoz is komoly mennyiségben kellenek fosszilis energiahordozók, és hát nem lehet lecserélni egyik napról a másikra a benzin meghajtású járműveket sem elektromos meghajtásúra.
A pandémia hozadéka
A világjárvány, és nyomában a lezárások sokféle tapasztalattal gazdagítottak minket. Említettük például, hogy a globális kereskedelmi szállítási útvonalak időleges megszűnése mekkora gondot jelentett az alapanyagra éhes gyártóknak.
De volt egy pozitív következménye is a lezárásoknak: a home-office hihetetlen mértékű elterjedése. Ez a munkaszervezési forma lehetőséget teremtett arra, hogy lakóhely és munkahely ne kilométeres távolságra legyen egymástól (valójában a lakó-, és munkahely egyé vált), megspórolva ezzel az érintetteknek a közlekedést, az azzal járó vesződségeket. Témánknál maradva: kifejezetten jót tett mindez a környezetnek is.
Talán ez a véletlen jött világjárvány lesz az, ami kéretlenül ugyan, de hozzásegít minket egy jóval környezetbarátabb életmód kialakításához. Ötleteket ad ahhoz, hogyan tudjuk legalább egy „mérettel” kisebbé tenni ökológiai lábnyomunkat.
Érdemes ezt is elolvasni: Az autóknak márpedig: coki
