Talán Márai Sándor verse jut először eszünkbe 1956-ról. A világhírű író, költő több szálon is kötődik 1956-hoz. Az emigrációban élő íróról kutatói azt tartják a mai napig, hogy már 1945-ben előre megjósolta 1956-ot. Az ő nevéhez fűződik az egyik leghíresebb 1956-hoz költemény is.
Márai Sándor: Mennyből az angyal - menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
Mennyből az angyal.
Olyan filmek készültek az 1956-os forradalomról, mint a 2006-os Szabadság, szerelem, a korábbi A temetetlen halott, de számos dokumentumfilm is világot látott, a szolnoki eseményeket örökíti meg A remény napjai.
Nemrég azonban még érdekesebb filmkockák kerültek elő. Egy amatőr felvételen elevenedik meg a forradalom tizenhárom napja, egy fiatal házaspár és barátaik szemszögéből. A felvételek részben hangosak, így közvetlenül, napról napra hallhatjuk az akkori élmények alapján elsőként megfogalmazott mondatokat. A film készítője megszállott amatőrfilmes volt: a tragédiákról, a veszekedésekről, sőt a fegyveres harcról is készültek felvételek. Az ecseri piacon fölbukkant filmtekercseket megtalálójuk, Kassai Zoltán filmtechnikus, valamint az egyetlen még élő szereplő, Vincze András kommentálja Baló György mikrofonja előtt - olvashatjuk a filmről.
A levert forradalmat megénekelte a nemrég elhunyt Faludy György is, mi ezzel a verssel emlékezünk 1956 áldozataira.
Ezerkilencszázötvenhat, te csillag
Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a "szörnyű
szépség" most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom-illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tőlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad-nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ők látják majd, hogy az előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.
Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: - életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.
