Egy haláleset után az első reakció általában, hogy az érintett nem tudja, és nem is akarja felfogni, tudomásul venni, hogy elvesztette szerettét, szinte sokkot kap. Van, aki a tompa fájdalomtól még sírni sem tud, más pánikba esik, hisztériás rohamot kap.

Régebben a virrasztás, a siratás, a halotti tor alatt lehetőség nyílt arra, hogy a közösség segítsen az elfogadhatatlan feldolgozásában, ma azonban mindenki magába fordul. Az egy éven keresztül tartó gyász azt a célt szolgálta, hogy minden olyan ünnepet - születésnapot, karácsonyt, húsvétot - megéljünk az elvesztett ember nélkül, amit azelőtt vele töltöttünk.

A temetés megszervezése és a hivatalos ügyek intézése rákényszerít minket arra, hogy tudomásul vegyük a történteket, bár a feladat rettenetesen nehéz, hiszen nem kérdezhetjük meg az elhunytat, mit gondol, jól tesszük-e a dolgunkat.

Maga a temetés is rettenetesen megrázó élmény lehet, hiszen ez a bizonyosság a veszteségre. Az ember nem tud koncentrálni, haragszik magára, másokra, úgy érzi, nincs értelme az életének, nem tud tervezni. Senkivel nem akar találkozni, sem beszélni, hiszen senki nem érti meg. Hibáztatja magát, hogy miért nem mondta el neki, amíg élt, hogy szereti, miért nem beszélgetett vele többet.

Vannak, akik hallani, látni vélik a szerettüket, amitől megijednek, mégis szeretnék, hogy aki meghalt, az valahogy mégis benne maradjon életükben. Ezért megtartják a szobáját, nem rakodnak el utána, képeket nézegetnek, ami csak erősíti a fájdalmukat.

Gyakran kínozzák az embert sírógörcsök, nem tud nyugodtan aludni, amitől fáradt lesz, és állandóan feszült. Képtelen kijutni az ördögi körből, fáj mindene, nem tud enni, ha mégis, nem bírja megemészteni az ételt. Folyamatosan felidézi a történteket, ilyenkor pánikrohamai lehetnek, légszomja lehet, fulladhat, szoríthat a mellkasa, úgy érezheti, menten kiugrik a szíve. Erőtlennek, gyengének érezheti magát, szédülhet, sőt, a súlyosabb esetekben azoknak a betegségeknek a tüneteit vélheti felfedezni magán, amelyben a szerette meghalt. Ha ezek az érzések idővel nem múlnak, feszültté válnak a kapcsolatai, egyre több konfliktusa lesz. 

A tünetek eleinte a legerősebbek, majd enyhülnek, de gyakran újra visszatérnek. Bár úgy tűnik, ebből a helyzetből nem lehet szabadulni, a visszaesések ritkábbak és kevésbé erősek lesznek. Ha már nem kontrollálatlanul törnek fel az emlékek, talán sikerült elfogadni a veszteséget.  

Minden ember máshogy próbál szabadulni a fájdalomtól, van, aki kibeszéli magából, más a munkájába menekül. Főleg a férfiakra jellemző, hogy magukba fojtják érzéseiket. Sokat segíthetnek a barátok is, ám ők könnyebben elfelejtik a kínt, hiszen az elhunyt nem állt olyan közel hozzájuk, így amikor a gyászolónak még vigaszra lenne szüksége, mások talán már nem elérhetőek.

Az, hogy sikerült feldolgozni a gyászt, nem azt jelenti, hogy elfejtjük azt, akit szerettünk. Ilyenkor már tudjuk, hogy elhunyt szerettünk emlék, és képesek vagyunk újra megszervezni, irányítani életünket. A folyamat nem egyszerű és nem is gyors. Súlyosabb estekben a gyászoló egyedül nem is képes túltenni magát a veszteségen, ilyenkor érdemes terapeutához fordulni.