Ezért aztán csak azok számára ajánlom ezt a filmet, akiknek öröm, mi több megnyugvás látni, újra látni ezt a gizda, szerencsétlenkedő, komplexusokkal telitűzdelt kisembert. Az az érzésem, hogy ennél a filmnél – is -, előbb volt meg a gomb, mint a kabát. Jelesül vegyük az imént jellemzett figurát és tegyük őt számára idegen, vagyis abszurd helyzetbe. Aztán nézzük mi történik. Nevetés történik, röhögés, mosolygás. Mert mint az várható, a Woody formálta kisegér sem bankrablóként, sem unatkozó, sznob milliomosként nem működik. Igazából egyáltalán nem működik, ennek ellenére hitvese ragaszkodik hozzá, és van még egy erénye: finom sütit tud sütni. Itt meg is állhatnánk, mert az egyes számú tanulság következnék: mindenki ért valamihez, csak azt nem érti, hogy jöjjön erre rá. A film ehhez nem nyújt segítséget, viszont melankólikus író-rendezője, Woody Allen nem elégszik meg ezzel a bölcsességgel, hanem azt is közölni akarja velünk, hogy nem minden a pénz, és hogy az érzelmek nem racionális alapon működnek.
Ha nem tévedek ezzel nagyjából ki is merítettük az új Woody opusz lényegi vontakozásait, a szerző talán már az eddig felsoroltakat is kikérné magának, mondván, nem akart ő egyebet, csak egy jót hülyülni. Hogy nevessenek az emberek. Elérte. A saláta kitűnő volt.
