Három év után nem egész három hetem maradt Sanghajban. Rengeteg dolgom lenne, fel kellene számolnom egy egész háztartást, vár rám a csomagolás, a búcsúzkodás a barátoktól, de valahogy nem sikerül nekilátnom. Nem mintha nem vágynék haza, csak éppen valamiért nem akar tudatosulni bennem, hogy tényleg vége. Az íráshoz is nehezen kezdtem hozzá, hiszen arról akartam beszélni, hogy mit érzek a hazaköltözés kapcsán. Hát semmit. Nem tűnik valóságosnak.
Tegnap átültettem a szanzavéráimat, pedig három hét múlva már nem is az enyémek lesznek. Az előző lakótól egy csomó haldokló növényt örököltem, szerintem, amikor kiderült, hogy el fog költözni, többé nem is locsolta meg őket. Én meg most átültettem a növényeimet.
Azt mondják, a kultúrsokknak, vagyis annak a folyamatnak, amelynek során egy új közegbe próbálunk beilleszkedni, négy szakasza van: a mézeshetek, az alkudozás, az igazodás és az alkalmazkodás. Ezt egyébként egy Kalervo Oberg nevű antropológus írta le az ötvenes években.
Az első kettőt én is megtapasztaltam. Az érkezésem utáni néhány hét fantasztikus volt. Ez Kínában az az időszak, amikor ha bemész egy teljesen átlagos buddhista templomba, azt is egészen elképesztőnek találod. Ha felnézel egy felhőkarcolóra, akkor beleszédülsz, és ha látsz egy táblát a metróban, hogy tilos köpködni, az olyan vicces és egzotikus számodra, hogy muszáj kiposztolnod az Instagrammra.
Aztán ezek a dolgok lassan a hétköznapok részeivé válnak, és többé már nem nyűgöznek le. A második szakaszban kezdenek el betolakodni az ember elméjébe a kisebb-nagyobb zavaró bosszúságok. Én például a falat tudtam volna kaparni, amikor beültünk egy étterembe, és az asztalszomszédunk hangos szürcsölő hang kíséretében tüntette el a tésztáját. Úgy vettem észre, hogy a sanghaji magyarok egyik „kedvenc” témája a közlekedés. Attól függően, hogy autóval, robogóval, biciklivel vagy tömegközlekedéssel járunk Sanghajban, mindnek megvan a maga 'bája'.
Néhány hónappal azután, hogy Kínába költöztem, én is észrevettem magamon, hogy a szokásos napi metrózás során minden alkalommal felmegy bennem a pumpa. Ennek azt hiszem az az alapvető oka, hogy Kínában az emberek egyáltalán nem működnek együtt a közlekedés során. A sanghaji metró olyan, mint egy dodzsempálya, ahol mindenki egymásnak ütődik, nyomakodik, tolakodik és furakszik. Ez gyerekkoromban a Vidámparkban szórakoztató volt, de felnőtt fejjel, reggel nyolckor egyáltalán nem az.
Ez a második kritikus időszak, persze nem csak a bosszantó, hétköznapi apróságok miatt nehéz. Sőt, azt hiszem, az, hogy bosszankodtam az említett dolgokon, csak tünete volt valami sokkal nagyobb problémának. Az első, eksztatikus időszak után rá kellett döbbennem, hogy többé nincs velem a családom, a barátaim, hiányzott a megszokott környezetem. Egy idegen helyen voltam, idegen emberek között, akiknek sok esetben nem csak a nyelvét, de a kultúráját, a gesztusait, az alapvető reakcióit sem értettem. Ez a tapasztalat, azt hiszem a legkiegyensúlyozottabb embert is képes kizökkenteni a lelki békéjéből.
A negyedik szakasz elérésére semmi esélyem sem volt, de abban sem vagyok biztos, hogy a harmadikba teljesen átléptem volna. Azt hiszem, megakadtam valahol az alkudozás és az igazodás határán. Az igazodás stádiumában elvileg már képesek vagyunk reálisan, erős érzelmek nélkül látni a régi és az új otthonuk közötti különbségeket, és otthonosan érezni magunkat. Ám a honvágy nem múlt el, időnként erősebben lángolt fel, máskor háttérbe húzódott, de mindig ott volt. Azt vettem észre, hogy azoknak sokkal könnyebb, akik képes a munkájukban, vagy más területen megélni a flow-t, vagyis teljesen átadni magukat egy olyan tevékenységnek, amelyben elmerülhetnek, és amelyben örömüket lelik. A honvágy ritkábban vesz erőt rajtuk.
Az alkalmazkodástól fényévekre voltunk, ezért is döntöttünk úgy, hogy hazamegyünk. Több embert ismerek, akinek sikerült beilleszkednie. Sokat beszélgettem velük arról, hogy hogyan csinálták, de a mai napig nem értem. Nem tudom, hogy mi az a tulajdonság, ami bennük megvan, de belőlem hiányzik. Persze sosem az volt a cél, hogy örökre itt maradjunk, így nem is vagyok csalódott, egyszerűen csak kíváncsi.
Három hét múlva otthon leszek, de még nem érzem át. Talán csak akkor fog bennem tudatosulni, ha leszállok a repülőről, vagy ha hazaérek a lakásomba, vagy amikor először sétálok át a Margit hídon egy fagyival a kezemben.
