A második világháború után alig egy évvel már igencsak fagyos volt a, korábban a náci Németország legyőzésére szövetkezett, nagyhatalmak viszonya.
Winston Churchill 1946. március 5-i az amerikai Fultonban elmondott beszédében hangzott el először a vasfüggöny kifejezés, mely hosszú évtizedekre Európa hidegháborús kettéosztottságának politikai metaforája lett.
Maga a kifejezés annyiban talán megtévesztő, hogy bár a fegyverek valóban nem dörögtek, azért az éles politikai és ideológiai szembenállás mögött mégis megkezdődött az évtizedekig tartó fegyverkezési verseny, valójában az újabb háborúra való felkészülés.
Az elképzelés, hogy Magyarország (a többi, frissen alakult népi-demokráciákkal együtt) a „vas és acél” országává váljon tehát nem véletlen, az a meglóduló fegyverkezési verseny egyfajta fedősztorija volt. Persze az ideológiai körítés, a nép számára fogyasztható magyarázat is készen állt: agrár-ipari országból ipari-agrárrá kell változtatni Magyarországot, a lehető legrövidebb idő alatt. Erről szólt az 1949-ben meghirdetett ötéves terv is.
Ebben a munkában hárult volna a fő feladat a mohácsi acélkombinátra, az ötéves terv legnagyobb beruházására – merthogy a később Dunapentelén, azaz Sztálinvárosban ( mai nevén Dunaújvárosban) felépített acélmű eredetileg Mohácson épült volna fel!
A meglepetéseknek ezzel még nincs vége: egyáltalán nem a kommunisták fejéből pattant ki először az ötlet. Az ország acéltermelése már a két háború között sem elégítette ki az igényeket, különösen egy háborúra készülő ország igényeit. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-ban hirdette meg a magyar hadsereg fejlesztését célzó győri programot, a program végrehajtásához pedig nyersvas kellett, és mivel a meglévő, magánkézben lévő kohászati vállaltok képtelenek voltak kielégíteni az igényeket, ezért az államnak kellett vasművet építenie. A nagyolvasztóművet a Duna mentén, Győrben tervezték felépíteni.
A háború azonban közbeszólt, a terv megvalósítása pedig az addigra már a szocializmust hősiesen építő Magyarországra maradt.
Már csak a helyszín kiválasztása volt hátra, Győr túl közel volt a nyugati határszélhez, így hamar elvetették, mint lehetőséget. Végül egy gondos szempontrendszer alapján Mohács minden települést maga mögé utasított. A későbbi nyertes Dunapentele eredetileg fel sem került a listára.
Ha nincs a „láncos kutyaként"elhíresült Tito vezette Jugoszláviával való szakítás, akkor nincs Dunaújváros sem, pontosabban nem ott, ahol ma is áll.
A Rajk-per árnyékában, 1949 decemberében mondták ki, hogy a mohácsi kombinát Dunapentelén fog megépülni.
Persze addigra már elkezdődött az építkezés, először a mohácsi acélkombinát munkásainak szálláshelyét, egy tíz lakóépületből álló telepet húztak fel, és megépítettek négy kilométer utat is.
Mindez 40 millió forintba került, de a tényleges veszteséget csupán 1,9 millió forintban állapították meg, hiszen a házakat lakják, az utakat használják – hangzott a megnyugtató magyarázatként megszülető propaganda szólam; a szocializmusban ugyanis nem csak bűnözés nincs, de veszteség se nagyon lehet. A nép vagyona mindenekelőtt, ha pedig hiányt észlelnek, annak maximum a szabotázs lehet az oka.
Hiába a kiemelt beruházás, a párt óvó tekintete, nem ez volt az egyedüli fiaskó az építkezés történetében.
A város (pontosabban a Sztálinvárossá növekvő falu, Dunapentele) születésének ideje, építésének első szakasza - az 1950-es évek első fele -ideológiailag és művészeti szempontból is rendkívül izgalmas időszak volt.
A II. világháborút követő demokratikus időszakban az újjáépítés a hazai "modern" építészeti irányzat megerősödését eredményezte; ez a bauhaus eszmeiségét követve a funkcionalitást helyezte az építészet középpontjába.
Dunapentelén 1950 után első ütemként egy "modern" felfogású lakónegyed épült meg. Jól tájolt, jól használható, korszerű lakás alaprajzokra törekvő, lapos-tetős típustervek valósultak meg.
Azonban az addigi "modern" irányzatot felülről megfogalmazott éles ideológiai kritika érte, szovjet hatásra a szocialista realista stíluseszmény lett a követendő, így hamarosan már csak Sztálin-barokk épületek nőhettek ki Dunapentelén a földből, parancsszóra, ahogy attól kezdve minden parancsszóra épült-szépült az országban.
