Tajvan már gyermekkoromban is mágikus erővel vonzott, izgalmas történelme azonnal felkeltette érdeklődésemet.
Ehhez, minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy családom előfizetett a rendszerváltás előtti időszak egyik legnívósabb hetilapjára, a neve ellenére külpolitikai témákkal foglalkozó Magyarországra. Ez a lap pedig rendszeresen foglalkozott a sziget helyzetével.
Tajvant, vagy korábbi nevén Formosa szigetét egy másfél száz kilométeres tengerszoros, ugyanakkor egy világ választja el a szárazföldi Kínától.
Egy kis történelem
A sokáig Japán fennhatósága alá tartozó fél-magyarországnyi szigetet Kína a második világháború utolsó évében szerezte vissza a hódító keleti hatalomtól, hogy aztán a polgárháború hevében gyakorlatilag azonnal el is veszítse.
Csak nagyon röviden: a japán megszálló hadsereg ellen a szárazföldi Kínában egyszerre küzdöttek a kínai nemzeti erők (ez volt a Koumintang), illetve a Mao vezette néphadsereg (gyakorlatilag a Kínai Kommunista Párt).
Amint ez utóbbiak 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, a Koumintang több százezer fős hadserege, nagyon sok polgári személlyel átvonult Tajvan szigetére, és ott megalakították a Kínai Köztársaságot.
Innentől kezdve a kis, 20 milliós Tajvan képviselte Kínát az ENSZ-ben egészen 1971-ig, amikor is a Kínai Népköztársaság foglalta el a helyét a nemzetközi szervezetben.
Tajvan ettől kezdve komoly diplomáciai offenzívát indított azért, hogy az ország kerüljön vissza az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, és ennek részeként komoly propagandatevékenységet is kifejtettek.
Ezért újságírókat utaztattak az országba a világ különféle tájairól, hogy írják meg tapasztalataikat, és ezzel járuljanak hozzá a „nagy cél” teljesüléséhez. Így kerültek magyar szerkesztőségek munkatársai is a szigetre.
Véletlenszerű kiválasztás
Ülök a szerkesztőségben, hozzákezdek a napi penzum megírásához, telefonálgatás, anyaggyűjtés, amikor belép a napilap főszerkesztő-helyettese, és nekünk szegezi a kérdést: ki tud angolul.
Én – érkezik bátortalan válaszom, és ezzel meg is váltottam az egyhetes tajvani útra a belépőt.
Indulás pár nap múlva, a felkészülés részeként még találkozni kell a budapesti Tajvani Kereskedelmi Kirendeltség munkatársaival (Magyarországnak ugyanis nincs diplomácia kapcsolata az országgal, így nagykövetségi szintű képviselete sincs). Az összejövetel egy kínai étteremben zajlik, furcsán beszélt angol nyelv és speciális kínai menü kövezte ki a megértés amúgy is rögös útját. A szeánsz végén összeáll az utazás napokra lebontott programja, a szervezők semmit sem bíznak a véletlenre. Ez azonnal kiderül a tajpeji nemzetközi repülőtéren, ahová a 12 órás utazás után hullafáradtan megérkezünk.
Titkos ügynök, vs. idegenvezető
Humid (nedves, párás levegő) – ezzel a szóval fogad minket a légikikötőben az egész hétre mellénk rendelt kínai kísérőnk. Utunk alatt nem tudtuk kellő biztonsággal eldönteni, vajon azért rendelték-e mellénk őt, hogy segítsen minket, vagy azért-e, hogy kontroll alatt tartson és megakadályozzon mindenféle személyes kontaktust a helyiekkel. Vélhetően ez utóbbi vezérelte emberünket.
Tajvan ugyanis érkezésünk előtt pár évvel váltott rendszert, a Koumintang egypártrendszerét akkor kezdte felváltani egy óvatos többpártrendszerű, demokratikusabb berendezkedés.
Az első meglepetés a reptérről a szállásunkra vezető néhány kilométeres úton ért minket, ugyanis egy véget nem érő többsávos felüljárón haladtunk. Alattunk a sűrűn beépített, és a káosz elemeit felvonultató város húzódott, egymáshoz tapasztott betonépületek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekből, jellegtelen kockaházak, a kezdeti gazdasági fellendülés maradványtünetei.
Tajvan, az ázsiai kis-tigrisek (Hongkong, Dél-Korea, Makaó) negyedik tagja egy pillanat alatt került a fejlett országok élére. A gazdasági fejlődést nem igazán követték az országban átgondolt szociális intézkedések, talán ezért is, (no, meg az ázsiai jelleg miatt) tűnt az ország első blikkre olyan kaotikusnak.
Reng a Föld
Belvárosi szállodánkba lépve elsőként az tűnt föl, hogy az előtér hatalmas kristálycsillárja métereseket leng be. Biztos a kinti hőség, és a légkondicionált belső tér közötti légjárás mozgatja, gondoltuk. De nem, éppen földrengéskor érkeztünk, mint kiderül ez Tajvanban mindennapos jelenség. A másnapi hírekbe is bekerült az esemény, épületek dőltek össze, mi azonban szerencsésen megúsztuk.
A tajpeji hivatalos programokkal most nem fárasztanám az olvasókat, turistaként ugyanis ilyenben úgysem lesz része senkinek. Minisztériumokba látogattunk, ahol több órás, vetítésekkel egybekötött „fejtágításokon” vettünk részt, a téma pedig az ország nagyszerűsége volt.
Szerencsére a tájékoztatókat olyan időpontban szervezték, amikor erőt vett rajtunk az időzóna eltérés miatti fáradtság, a jet lag, így hatalmasakat aludtunk a sötét vetítőtermekben.
Ami viszont az országba látogató turistákat is érdekelheti, az a vidéki Tajvan, a gyönyörű természeti környezet.
Tajpej a sziget északi részén fekszik, innen szerveztek utat számunkra az ország második legnagyobb városába, Tajcsungba. Jellegében nem nagyon tér el a fővárostól; a gazdasági fellendülés éveiben nagyra nőtt, kaotikus és brutális nagyváros, de éjszakai piaca lenyűgöző. A városlakók a monszun idején a vásárlásaikat az éjszakai órákban intézik, ekkor ugyanis valamelyest elviselhető a klíma, európai szemmel az egész egy csoda.
A káprázatos vidék
Tajcsungból utaztunk a sziget keleti felén végighúzódó hegyvonulat lábaihoz, a Sun-Moon Lake-hez, azaz Nap-Hold Tóhoz. Valójában ez volt az egyedüli hely, ami megmutatta az ország igazi arcát, az égbeszökő hegycsúcsokat, a buja növényzetet, és a kristálytiszta, feneketlen, tengerszem-szerű tavakat.
Ekkor éreztem igazán, hogy Kínában vagyok. A látottak azon nyomban elém varázsolták azokat az ősi kínai tusrajzokat, melyek pár vonallal is képesek érzékeltetni a jellegzetes kínai tájat, fákkal, sziklákkal, zuhatagokkal.
Egy egész napos hajóút a Sun-Moon Lake-en, amikor a zordon, titkos ügynök kinézetű kísérőnket helyes hostess lányok váltották fel, a szállásul szolgáló tóparti hotel, a maga visszafogott keleti dizájnjával, nos, mindez sokkal meggyőzőbb volt a több órás minisztériumi beszélgetéseknél – ezek alapján szívesen látnám Tajvant ismét az ENSZ-ben.
Hazatérve mi megírtuk a tudósításokat, élménybeszámolókat, ám az országot azóta sem ölelte keblére a nemzetközi szervezet. Nem rajtunk múlott, mi mindent megtettünk...
Ezt is olvasd el!
