Egyre többet hallunk mostanában a nárcisztikus személyekről, de csak kevesen vállalják fel, ha ők is hasonló személyiségzavarral küzdenek. Árpa Attila egy könyv, A nárcisztikussal egy ágyon című kötet elolvasása után jött rá, hogy az ő esete nem is a legrosszabb.
Miért vállaltad, hogy dr. Szántó Szilvia könyve mellé állsz?
Amikor előálltam azzal a vallomással, hogy nárcisztikus szociopata vagyok precedenst teremtettem. Ezzel az őszinteséggel elindítottam egy egészen érdekes hullámot. Voltak olyanok, akik ezt értékelték, mert egyébként ezzel kiállni nem olyan divatos. Nem olyan, mint bevallani, például a melegséget. Volt, aki azt mondta, hogy ez a bátor lépés talán más nárcisztikus szociopatákat is arra buzdít, hogy ha nem is „coming outolnak”, de legalább magukba néznek. Ugyanis önmagában az a felismerés, beismerés, hogy az ember ezzel küzd, már az egy nagyon fontos lépés. Azért álltam Szilvia mellé, mert szókimondóan, tabumentesen tálal egy nehéz és fontos témát, az a küldetése, hogy őszintén beszéljen arról, amiről hallgatni szokás és ez közel áll hozzám is. Továbbá egy valós történetet mond el.
Te magad hogyan jöttél rá arra, hogy ilyen problémáid vannak?
Egy forgatókönyv kapcsán más nárcisztikus szociopatákkal foglalkoztam. A hitelesség kedvéért tudnom kellett, hogyan viselkednek, mitől toxikus az ő viselkedésük, az egész létük. Hogy mi a belső működésük ezeknek az embereknek? Minél többet foglalkoztam velük, annál inkább jöttem rá arra, hogy ezek a személyiség jegyek - vagy nevezzük tüneteknek - rám nézve is érvényesek. Aztán egy terapeutával erről többször is beszélgettünk. Nem nevezném terápiának, de jártam egy pszichológushoz ezzel kapcsolatban, és ő is megállapította, hogy igen, ennek van valóságalapja. Az, hogy én ezzel elkezdtem foglalkozni, majd beismerni, egy óriási lépés volt a gyógyulás irányába. Bár kigyógyulni nem lehet belőle, csak kezelni és elviselni.
Milyen utóhatások értek a vallomást követően?
Amikor megvolt az ominózus nyilatkozatom utána többen jelentkeztek, elsősorban nők, akik azt mondták, hogy igen, nekik is volt dolguk ilyen nárcisztikus szociopatával. Volt szeretőjük, párjuk, aki szintén ilyen. Aztán amikor elolvastam Szilvia könyvét, kiderült számomra, hogy vannak sokkal, de sokkal ártalmasabb emberek, mint amilyen én vagyok. Az a fajta birtoklási vágy, manipulatív viselkedés sok emberben benne van, bennem is nyilván, de nem olyan szinten és nem olyan ártalmasan, mint ennek a könyvnek a férfi főszereplőjében.
Miért tartod fontosnak, hogy többet tudjanak erről a jelenségről az emberek, és őszinték legyenek akár önmagukhoz, akár másokhoz?
Azért fontos, mert ezek az emberek borzalmas lelki, érzelmi károkat tudnak okozni. Minél hamarabb felismeri valaki, hogy egy ilyen „defektes” emberrel van dolga, annál hamarabb tudja a döntést meghozni, hogy kiszáll-e az egészből. Biztos vagyok benne, hogy így is lesznek bőven olyan emberek, akik azt mondják, hogy oké értem, felfogtam ő ilyen. Csakhogy van egy kis bökkenő, ezek az emberek, nem csak ártalmasak és manipulatívak, de közben van bennük valami veszettül vonzó is. És ezt a vonzalmat rendszerint tudják is használni.
Mi az, amiben te eltérsz A nárcisztikussal egy ágyon című könyv férfi főszereplőjétől?
Bár minden rossz tulajdonság megvan bennem ebből a betegségből, de azt gondolom, hogy mély károkat talán nem okoztam az embereknek. Mondjuk biztos vannak olyan ex-barátnőim, akik ezt cáfolnák... Ami viszont teljesen más bennem és a könyvben az a szexuális viselkedés. Az, hogy én szexrabszolgaként tartsak valakit, teljesen távol áll tőlem. Nem volt szükségem ilyenre, és nem is vágyom rá. Ennyire én nem vagyok szélsőséges példa, mint a könyv férfi szereplője.
