A hétköznapi, földhözragadt ember a varázslót vagy csodabogárnak, okkult mágusnak tartja vagy nemes egyszerűséggel svindlernek, csalónak, aki átveri az emberek érzékeit. Bizonyos értelemben mind a kettő igaz – csak a viszonyulás nem mindegy. Szeretjük és tiszteljük a varázslót, aki olyan világot mutat, amely addig nem volt látható? Vagy megvetjük és lenézzük, mert mást mutat, mint amit addig igaznak hittünk?
A valóság megfogható, tényszerű, sziklaszilárd. Hogy itt van az ölemben a laptop, a kezem ügyében a kávé, a kanapén mellettem pedig mancsát tisztítja a kutyám – ez megmásíthatatlan tény és bárki belépne a szobába, pontosan ugyanezt látná. A varázslat ehhez képest egy homályos, opálos sejtelem – ami még csak az enyém vagy csak azé, akit belevarázsolok. Hit, hogy bár valami még nem látható, de már itt munkál körülöttünk és arra vár, hogy megnyilvánuljon.
Ilyen varázslat, amikor az író leül az üres papír, a festő az üres vászon, a zeneszerző az üres kotta elé. Ő már érzi, hogy itt valami születőben van – amiből a szobába belépő még semmit sem lát. De ilyen varázslat az is, amikor valaki megálmodja, mivel szeretne foglalkozni és már látja az irodát, a kollégákat, a feladatokat, azt a vállalkozást, amiből kint még semmi sem létezik. Így varázsol a gyermek is, aki a játékbabáját élőnek, a homokforma süteményt ehetőnek, a szekrényben lakó szörnyet félelmetesnek látja. És pont ugyanígy varázsol a sportoló is, aki küzd, edz, lemondásokkal él és sérülésekből gyógyul, mert látja, hogy lehet olimpiai bajnok, állhat a dobogó legfelső fokán és szólhat neki a Himnusz...
Talán mind közül a legszebb varázslás a szerelem, mert azt jó esetben rögtön ketten látják. Van, hogy egyikük előbb kezdi látni, a másiknak tapasztalnia kell az érzést, de amikor jelen van, akkor eltéveszthetetlenül érződik a varázslat. Aki volt már szerelmes, igazán, az tudja, hogy olyankor máshogy telik az idő, elfelejtődnek a hétköznapi gondok és mint egy buborék, olyan külön világ épül a két szív köré – amiből a kívülállók nem látnak semmit, maximum néhány cinkos összekacsintást.
Varázslás. „Hiszem, ha látom” helyett: „látom, ha hiszem”. Varázslás nélkül nincs teremtés. Semmi nem jelenhet meg az életünkben, amíg a lelki szemeinkkel nem látjuk és nem hisszük el olyan bizonyossággal, mintha már kézzelfogható volna. Varázslás nélkül az élet megszürkül, kiüresedik, céltalan mókuskerékké változik. Csupa megfoghatósággá, tényszerűséggé, sziklaszilárdsággá. Börtönné, kalitkává, amiből nincs kiút. Csak ha újra megtanulunk varázsolni. Olyan világot látni, ami addig nem volt látható.
Ezt is olvasd el:
További információ a szerzőről és munkásságáról:
