Ezt a leheletvékony tésztájú palacsintát egyébként Bretagne-ban már a 13. századtól készítik, s hogy mennyire kiemelt helyet foglal el a helyi gasztronómiában, mutatja, hogy az ifjú feleségnek ma is ki kell állnia a próbát: esküvője napján crépe-et kell sütnie, és bebizonyítania, hogy ügyesen dobja fel, és fordítja meg a levegőben. Ez ugyanis jó ómen a házasságban.
XV. Lajos király imádta a karfiolt s persze kedvesét is, ezért az udvarban készített karfiolos ételeket Madame Dubarryról nevezték el. Közülük nálunk is ismert és gyakran készített a Dubarry-krémleves és a Dubarry-csirkemell.
XVI. Lajos hitvese, Marie Antoinette viszont a vörösboros csirkemájért rajongott: a fűszerezett, lisztben megforgatott májszeleteket vajon hirtelen megpirították, majd kivették a sütőedényből, és a visszamaradt zsiradékon hagymakarikát sütöttek meg, majd kevés vörösborral felöntöttek. Rövid párolás után ezt a hagymás-boros levet öntötték a kisült májszeletekre. Az ő nevéhez fűződik a fánk elterjedése is. A legenda úgy tartja: a királyné egy karneváli éjszakán kóstolta meg az utcai árus paraszti fánkját, ami annyira elnyerte tetszését, hogy a receptje - némiképp finomítva - azonnal felkerült az udvari étlapra.
Napóleonnak a Marengo módra sült csirkét köszönheti a gall konyha. Úgy mesélik, hogy a marengói csata váratlan győzelmének hallatán Napóleon udvari szakácsa kiejtette a kezében lévő paradicsompürével teli csuprot, aminek tartalma a császárnak éppen elkészített ropogósra sült csirkére borult. S mivel újabb csirke sütésére már nem volt idő, ezt tálalta fel - gombával és fűszerekkel ízesítve -, e különlegességétől pedig Napóleon el volt ragadtatva.
Szilágyi Eta
A cikk a Konyha & Fürdő Magazin 2008. október-novemberi számában jelent meg.
