A huszadik század első felében ki is adtak egy olyan szakácskönyvet, amely a háborús recepteket gyűjtötte össze. Mivel alapanyagból kevés volt, ezért a menü nem volt változatos, sokszor szerepelt rajta a burgonya, a hagyma, a káposzta, a kása, és ritkán a hús.

Nagymamám egyik, a mai napig kedvelt étele is a kása. Gerslit, vagyis árpakását főztek meg vízben. Lehetett volna tejben is, de az nagy kincs volt, és inkább megitták, ha volt. Ha a gersli megfőtt, általában szalonnazsírral fogyasztották, de olyan is sokszor volt, hogy csak magában ették. Ugyanezt készítették kukoricadarából, amelyre - ha volt - szalonnát vagy kolbászt vágtak.

Nyáron a közeli hegyeket járták gombáért, és abból készítettek pörköltet. Gyakori étel volt a sült krumpli megsózva, de ha a dédnagymama tudott szerezni lisztet, akkor gyúrt tésztát, és így egy-egy vasárnapi ebédre krumplistészta is került az asztalra.

Zöldségek közül leggyakrabban sóskát és savanyúkáposztát ettek, szerencséjükre, hiszen mind a kettőben rendkívül sok C-vitamin van, így jó pár betegségtől megmenthette őket. A savanyúkáposztát maguk készítették, ha találtak, a lébe tettek egy-két birsalmát, mert az még finomabb ízt adott a káposztának.

Dédanyám az elmondás szerint fontosnak tartotta, hogy ha lehet, levest is egyen a család. Ezért volt gyakori étel a krumplileves (a savanyú változat, nem a füstölt hússal készítendő), a hamis gulyásleves, és a köménymagleves, amit a betegeknek is előszeretettel adtak, ugyanis rendbe hozta a gyomorbajokat.

Jó lenne, ha ezek a nem elhanyalható tapasztalatok újból beépülnének a mindennapjainkba.