Nekem háttér, biztonság és nyugalom. Olyan erős kötelék, ami megvéd önmagunktól is, arcon neveti saját gyengeségeinket. Olyan közösség, amihez képest minden apróságnak tűnik. Amihez képest minden kisszerű és eldobható.
Neked viszont teher. Legalábbis most ennek magyarázod. Félelmet keltő és nehéz súlyként agyonnyomó kötelesség, ami megfoszt a szabadság érzésétől, lebéklyóz és elveszi önazonosságunkat.
Ez így nehéz. Bizonyára megértesz.
Rémlik, hogy a házasság jó esetben emlékeztet arra a hajdan volt nagy szerelemre, ami összekötött két embert. De azt is tudom, hogy az életet a nagy érzések nem nagyon érdeklik, és egyre vastagabb rétegeket visz fel minden kapcsolatra. Mint egy érzéketlen, dilettáns festő.
A rétegek alatt pedig mintha agyonnyomná pont azokat, akikért ez a különleges kapocs létrejött. Mintha vastagon bemázolná azokat a finom érzéseket, mozdulatokat, a szó nélküli megértés zavarbaejtő érzését, ami láthatatlanul is összekötöz bennünket.
Ilyenkor úgy érezzük, te is meg én is, hogy le akarjuk hántani ezeket a rétegeket, szét akarjuk robbantani a mindennapok ócskaságait. Tudjuk? Bírjuk?
Van-e erőnk ehhez újra és újra? Él-e még az érzés, amivel hajdanán egymással szemben álltunk, és mindent-mindenkit legyőzhetőnek hittünk?
"A poklokban is meglazult hitem"- írja Pilinszky. Igen, félek a gyengeségtől, a te és saját erőtlenségemtől, a hitem elvesztésétől, ha a pokol tornácán ácsorgunk, és úgy érezzük, nincs már visszaút a mennyországba.
Talán egyikünk ereje is elég lenne, hogy megrázzuk magunkat, és újra egymás szemébe nézzünk, mint régen volt szép időkben. Tudom, hogy a kegyetlen őszinteség, a maszatolás nélküli érzelmek univerzumába vágyakozunk titokban mindketten.
Mert mindennek megvan a maga ideje. És most ideje van az indulásnak."
