A krumpli és a káposzta közötti versenyt kétségkívül az előbbi nyerné, ha a fogyasztás gyakorisága lenne a vetélkedés tárgya. Nem véletlenül, hiszen a feltárt leletek arról tanúskodnak, hogy Dél-Amerikában már több mint hétezer évvel ezelőtt szerepelt az őslakók "étlapján". Igaz, akkor még többnyire csak héjában sütve vagy szárítva fogyasztották, és csak hosszú évszázadok múltán kezdtek el belőle ízletes és laktató fogásokat készíteni.
A burgonyát a spanyol hódítók az 1600-as években hozták Európába, hozzánk pedig csak jó ötven esztendő múlva, a németországi protestáns diákok révén jutott el. S hogy a honi krumplitermesztés ügye mennyire kardinális kérdés volt akkortájt, azt jelzi az, hogy miután az ismeretlen zöldséget maga Wesselényi Ferenc nádor is megkóstolta, s rendkívül ízletesnek találta, személyesen terjesztette be javaslatát a termesztetésére.
Ha a történet nem is pontosan így zajlott le egykoron, a szakirodalom szerint az tény, hogy a 18. század végére - amikor is II. József adókedvezménnyel támogatta termesztését - a burgonya már országosan ismert és kedvelt ételalapanyag volt, és az 1815-ben bekövetkezett nagy éhínség tovább népszerűsítette. A krumpli tápértéke igen magas: 10 deka újburgonya energiaértéke 85 kalória, szénhidrátértéke pedig közel 20 gramm körül van. A krumpli elnevezést egyébként a német Grundbirne szóból eredeztetik, ami földi körtét jelent, merthogy kezdetben a talajban termő almának, körtének vélték az addig ismeretlen termést.
Rendkívül változatosan lehet a burgonyát elkészíteni, ami ma már ott szerepel a világ összes konyhájának legfőbb alapanyagai között. Készülhet belőle leves, egytálétel, akár húsmentesen is, elég, ha csak valamilyen illatos fűszerrel - kaporral, zsályával, tárkonnyal, petrezselyemmel vagy rozmaringgal - "megbolondítjuk", és nyakon öntjük mondjuk egy-két deci tejföllel. De pusztán önmagában megsütve is igazi ínyencsége a krumpliimádóknak, gondoljunk csak a rósejbnire vagy a sütőben héjában megsütött gumókra. A különféle burgonyaköretek variációnak tárháza megunhatatlan és kimeríthetetlen: készíthetünk ropogós hasáb- vagy szalmakrumplit, burgonyaszirmot, mandulás burgonyakrokettet, sajttal gazdagított burgonyafánkot, fűszeres tócsnit meg bársonyos vajas krumplipürét, de adhatjuk hagymás-paprikás törtburgonyaként is és egyszerűen sós vízben kifőve.
Önálló fogásként sem vallunk vele szégyent, még az ünnepnapokon sem, süssünk belőle akár sajttal, sonkával, gombával, póréval, paradicsommal társított, csirke-, pulyka- vagy halfilével gazdagított rakottast, esetleg ízletes marha-, bárány- vagy borjúhúsos gulyást.
És akkor hol vannak még a különféle burgonyasaláták, amelyek akár ecetes, akár majonézes, mustáros vagy egyéb öntettel készülhetnek, s különleges kísérői a sült, párolt, rántott húsoknak, halaknak. S hogy a burgonya alapanyagként a desszertek palettáján is kiemelt helyet foglal el, mi sem mutatja jobban, mint hogy a különféle fánkok, gombócok, nudlik és pogácsák a gyerekek és a felnőttek megunhatatlan kedvencei.
A burgonya mellett a káposzta az a zöldségféle, amely olcsósága, igénytelen termesztési technikája miatt is már több mint kétezer éve ugyancsak a leggyakrabban fogyasztott ételalapanyagok listájának élén szerepel.
Elkészítésének egyszerűsége mellett vitamokban és ásványi anyagokban való gazdagsága is oka annak, hogy - különösen a téli, influenzás időszakokban - egyre gyakrabban felkerül valamilyen formában a családi asztalokra. A tartós népszerűség nemcsak a fehér káposztára, hanem a "család" többi tagjára, a karfiolra, a kelre, a bimbós kelre és karalábéra is jellemző. A belőlük készült ételek sora - a burgonyához hasonlóan - sokszínű: levesként, főzelékként, köretként, önálló egytálételként, valamint saláta alkotóelemeként egyaránt kedvelt.
Szilágyi Eta
Fotó: Bartos Gyula
A cikk a Konyha&Fürdő magazin 2009 február-márciusi számában jelent meg.
